Máglyára vetett tudás
Náci érzelmű egyetemisták 1933 tavaszán könyveket égettek el Berlinben, a „nem német szellemű” köteteket a lángok közé vetették. A jelenet azóta is a diktatúrák egyik legtöbbet idézett ismérve. A történelem során újra és újra ismétlődnek olyan esetek, amikor központosított hatalmi rendszerek a gondolatok feletti ellenőrzést is meg akarják szerezni – ezekre gyűjtöttünk néhány elrettentő példát.
Kép: A náci rendszert lelkesen támogató egyetemisták könyvégető kampányt hirdettek a „német szellem megtisztítására”
A náci könyvégetések 1933. május 10-én csúcsosodtak ki, de az előkészítés már hónapokkal korábban megkezdődött. A februári Reichstag-tűz után rendkívüli rendeletek korlátozták a sajtó- és gyülekezési szabadságot, politikai ellenfeleket tartóztattak le, és megindult a „nemkívánatos” szerzők listáinak összeállítása. Egyetemi ifjúsági szervezetek – a rendszer lelkes támogatói – kampányt hirdettek a „német szellem megtisztítására”. A könyvtárakból és könyvesboltokból eltávolították azokat a műveket, amelyek zsidó származású szerzőktől, pacifista, liberális vagy marxista gondolkodóktól származtak. Heinrich Heine, Sigmund Freud, Thomas Mann, Erich Maria Remarque, Stefan Zweig művei is a tiltólistára kerültek.
Rushdie halálát követelték
Salman Rushdie indiai-brit író 1988-ban megjelent regénye, a Sátáni versek az egyik legnagyobb hatású és legvitatottabb irodalmi mű lett a XX. század végén. A könyv mágikus realista formában az identitás, a hit, a bevándorlás, a gyökérvesztettség és a modern világ kérdéseit vizsgálta. A könyv két irodalmi díjat is elnyert, egyes muszlim közösségek azonban sértőnek és istenkáromlónak tartották bizonyos részeit, különösen azokat, amelyek az iszlám korai történetére utalnak, és barátságtalan képet alkottak Mohammed prófétáról. A tiltakozások gyorsan nemzetközi méretűvé váltak. 1989 februárjában Ruhollah Khomeini iráni ajatollah fatvát (vallásjogi ítéletet) hirdetett, amely Rushdie halálát követelte. Ez példátlan helyzetet teremtett: egy kortárs szépirodalmi mű szerzője konkrét, globális életveszélybe került a regénye miatt. Az írót Londonban próbálták megölni 1989-ben egy könyvbe rejtett bombával, ami túl hamar robbant fel, elpusztítva a hotel két emeletét és megölve a merénylőt. 2022-ben megtámadták New Yorkban: egy előadás során 15-ször szúrta meg a támadója, ekkor vesztette el az egyik szemét. A kiadókat is fenyegetések érték, Japánban a könyv egyik fordítóját meggyilkolták. Rushdie jelenleg New Yorkban él és dolgozik, miután az évtizedekig tartó bujkálás után abbahagyta a folyamatos rejtőzködést.
Heine már a XIX. században figyelmeztetett: „Ahol könyveket égetnek, ott végül embereket is fognak.” A náci rendszer tragikus módon igazolta a jóslatot: a szellemi megtisztításnak nevezett műveletből kirekesztés, üldözés, majd tömeggyilkosság lett.
∗
A könyvégetés azonban nem a XX. század találmánya. Az alexandriai könyvtárban, az ókor legnagyobb gyűjteményében százezres nagyságrendű tekercsek őrizték a görög, egyiptomi és közel-keleti világ ismereteit. Nincs olyan egyetlen nap és történés, amit ma a történészek döntő bizonyossággal a teljes pusztuláshoz kötnének. A legelfogadottabb álláspont szerint az alexandriai könyvtár nem egyszerre semmisült meg, hanem hosszú hanyatlási folyamat során, több csapás következtében tűnt el.
Például amikor Julius Caesar Kr. e. 48-ban Alexandriában harcolt, a kikötőben felgyújtott hajók tüze átterjedhetett a raktárakra, és egyes források szerint könyvek is megsemmisültek. A keresztény-pogány konfliktusok során, Kr. u. 391-ben Theodosius császár rendeletei nyomán a pogány intézményeket felszámolták, a Serapeumban működő „leánykönyvtár” valószínűleg ekkor pusztult el. Az arab hódítás idején, Kr. u. 642-ben a legenda szerint Amr ibn al-Ász kalifa parancsára égették el a könyveket.
Az alexandriai könyvtár pusztulása – bár máig történészi viták övezik pontos körülményeit – a tudás elvesztésének örök szimbólumává vált.
∗
Olykor a vallás nevében pusztítanak: 1242-ben Párizsban több ezer Talmud-kéziratot égettek el a Notre-Dame előtti téren az egyházi bíróság döntése nyomán, miután egy hittérítő szerzetes eretnekséggel vádolta a zsidó vallási szövegeket. A XVI. században a spanyol ferences Diego de Landa Yucatánban maják kódexeit pusztította el, mert azokat pogány bálványimádás eszközeinek tartotta.
Míg máskor, például 1497-ben Firenzében Savonarola prédikátor „a hiúságok máglyáján” világi könyveket, kéziratokat és műalkotásokat égettetett el. A humanista reneszánsz kultúra egy részét erkölcstelennek bélyegezte, és a város megtisztítását hirdette.
Viták Tamás bátya kunyhója körül
Egy regény olyan erkölcsi vihart kavart a XIX. század közepén az Egyesült Államokban, amely messze túlnőtt az irodalom keretein. Harriet Beecher Stowe 1852-ben megjelent műve, a Tamás bátya kunyhója nem politikai röpiratként, hanem megrendítő történetként szólt az olvasókhoz. Családok szétszakítását, a rabszolgaság hétköznapi brutalitását, a kiszolgáltatottság és a hit dilemmáit mutatta meg. Stowe ereje abban rejlett, hogy nem elvont eszmékről beszélt, hanem arcokat adott a szenvedésnek, s ezzel milliók számára tette átélhetővé a rabszolgaság kegyetlenségét.
A könyv az első évben több százezer példányban kelt el, rövid idő alatt színpadi adaptációk, illusztrált kiadások, sőt gyerekkönyvváltozatok is megjelentek. Az északi államokban sokan erkölcsi ébresztőként olvasták, a déli államokban viszont fenyegetésként tekintettek rá: több helyen betiltották, sőt „ellenregények” is születtek, amelyek a rabszolgatartó rendszert igyekeztek igazolni. A legenda szerint amikor Stowe 1862-ben találkozott Abraham Lincolnnal, az elnök így fogadta: „Ön az a kis hölgy, aki elindította ezt a nagy háborút.” A mondat hitelességét a történészek vitatják, de az tény: egy irodalmi mű képes volt történelmi vitákat kiélezni, mert az igazságtalanságot tette láthatóvá. A rabszolgaság kérdése többé nem maradhatott a háttérben.
