Ne bántsd a magyart!
Politikusok, miniszterelnökök, katonatisztek és ünnepelt írók rántottak kardot vagy pisztolyt egymásra a dualizmus korában. A párbaj ugyan törvénybe ütközött, mégis a társadalmi élet elfogadott része volt. Aki nem állt ki a becsületéért, azt megvetés és kiközösítés fenyegette. A 19–20. század fordulójának Magyarországán olykor egy sértő mondat is elég volt ahhoz, hogy másnap vér folyjon.
Magyarországon a párbaj az úriemberek világának szinte természetes velejárója volt a 19. század végén. Politikai viták, sértő kijelentések, újságcikkek vagy akár egy visszautasított kézfogás miatt is sor kerülhetett rá.
Pedig a párbajt hivatalosan tiltották. Mária Terézia már 1752-ben rendeletben próbálta visszaszorítani a gyakorlatot, a duellum (a latin szó két fél közötti harcot jelent) mégis makacsul tovább élt. Bár bűncselekménynek számított, a közvélemény gyakran elfogadta, sőt bizonyos körökben el is várta: a becsületét ért sérelmet elszenvedő férfit könnyen gyávának bélyegezhették, ha nem követelt elégtételt. Vagyis a társadalmi következmények súlyosabbak lehettek, mint maga a sérülés.
A korabeli sajtóban is akadtak, akik képmutatónak tartották ezt a helyzetet. A Vasárnapi Ujság 1887-ben megjelent cikkében az olvasható, hogy a halállal végződő párbaj esetében az életben maradó fél a legsúlyosabb esetben mindössze ötévi fegyházra ítélhető el. A lap élesen bírálta ezt a jogi szabályozást: „Ha másként, például pillanatnyi fölhevülésben, mint a szegény emberek teszik, végezte volna ki ellenfelét, kétannyira büntetnék. De mivel ő művelt ember, tudta, hogy mit cselekszik, s volt ideje a gondolkozásra, tehát esetleg előre jól megfontolt gyilkos szándékkal, csak bizonyos formák megtartásával sütötte el fegyverét: hát már enyhébb beszámítás alá esik. Ez a legnagyobb abszurdum.”
Nőt vagy hatvan év feletti urat ért sértés esetén a legközelebbi férfi hozzátartozónak kellett színre lépnie, és képviselnie a sértett felet. Sőt, egy hölgy a helyszínen lévő férfiak bármelyikétől kérhetett segítséget, az illető pedig ismeretlenül is kénytelen volt őt párbajban képviselni.
A felek egy előre egyeztetett időpontban, párbajsegédek és orvos jelenlétében, a pontos szabályok betartásával mérkőztek meg. Kardpárbajnál gyakran az első vérig küzdöttek, máskor a harcképtelenségig. A kihívó gyakran választhatott bandázst, vagyis kötést, amelyet különböző mértékben használhatott fel testének védelmére. Pisztolypárbajnál előre meghatározták a távolságot és a lövések számát.
A becsület ügye a politika legfelsőbb köreit sem kerülte el. 1898 decemberében Horánszky Nándor országgyűlési képviselő és Bánffy Dezső miniszterelnök parlamenti összetűzésüket követően pisztollyal mérte össze erejét: két körben, 25 lépés távolságból lőttek egymásra. A Budapesti Hírlap így számolt be az eseményről: „A Bánffy–Horánszky párbaj ma délelőtt megtörtént. Négy lövés dördült el a becsület nevében, de a golyók szerencsére nem tettek kárt a haragos ellenfelekben. A régen húzódó lovagias ügyeknek ez a megoldása élénk örömet keltett a politikai világban. A vértelen párbaj híre gyorsan elterjedt a fővárosban és déli tizenkét órakor már Bécsben is tudtak róla.”
Akadtak olyan ügyek is, amelyek túlmutattak két ember személyes konfliktusán. 1903-ban Ferenc József chlopyi hadparancsa váltott ki országos felháborodást a magyarok körében, amelyben a császár a Monarchia „néptörzsei” kifejezést használta. Az eset nyomán Bónis Sándor magyar földbirtokos nyílt levélben üzent annak a Stuchly Lipót vadászszázadosnak, aki a pozsonyi Nemzeti Udvar elnevezésű vendéglőben sértő megjegyzéseket tett a magyarokra: „Hogy nem akadt ott mindjárt egy ember sem, aki Önt arcul üsse, annak a meglepetésnek tulajdonítom, amit egy ilyen szemtelen nyilatkozat előidézhetett. Az akkor elmaradt arculütést fogadja tőlem ez úton.” A levélből kardpárbaj lett, hiába ismerte el az osztrák tiszt a pozsonyi Felsőmagyarország hasábjain, hogy megsértette a magyarok nemzeti érzéseit, és a helyi polgároktól bocsánatot kért. A küzdelem során Bónis súlyosan megsebesítette ellenfelét, miközben ő maga sértetlen maradt. Otthon hősként ünnepelték, és egy ezüstserleget is kapott a sokatmondó felirattal: „Ne bántsd a magyart!”
A korszak egyik legismertebb politikai párbaját 1914-ben vívta Tisza István miniszterelnök és Rakovszky István politikus a parlamentben kirobbant vita után, karddal. Clair Vilmos újságíró és párbajszakértő részletesen leírta az összecsapást, eszerint az ötödik menetben „Rakovszky éles és nagyerejű vágást kapott a gyomortájra, úgy, hogy a segédek, az orvosok véleménye alapján, harcképtelenné jelentették ki Rakovszkyt és a párbajt beszüntették”.
Annak ellenére, hogy a duellum bűncselekménynek számított, társadalmilag elfogadott, sőt elvárt volt egészen a II. világháborúig. Egyre több párbajellenes szervezet alakult, a közvélemény pedig fokozatosan hátat fordított annak az elképzelésnek, hogy a becsületet vérrel kell megvédeni.
Kardot és pennát egyaránt jól forgatott
Bizony, az irodalom nagyjai is rendszeresen keveredtek lovagias ügyekbe. Krúdy Gyula egyik legismertebb párbaja 1911-ben történt. Egy budapesti mulatóhelyen Sztojanovits Viktor huszárkapitány annyira megsértődött azon, hogy asztaltársaságának tagjai az írót éltetik, hogy távozáskor demonstratívan kijelentette: „Az íróval nem fogok kezet!” A szóváltásból előbb dulakodás, majd másnap szabályos kardpárbaj lett. A feltételek különösen kemények voltak: nehézlovassági kardokkal, védőkötések nélkül kellett vívni. Krúdy kiválóan forgatta a fegyvert, néhány összecsapás után olyan sebet ejtett ellenfele homlokán, hogy a segédek véget vetettek a küzdelemnek. Krúdy természetesen megírta a történetet A hírlapíró és a halál, valamint az Utolsó szivar az arabs szürkénél című elbeszéléseiben.
