Strandélet anno
Behozni a tengert a városba – ezzel a céllal alapították a későbbi fővárosunk területén az első strandfürdőket, bécsi mintára. A dunai fürdőzés a XIX. század elejétől egyre népszerűbbé vált – igaz, jó ideig szó sem lehetett arról, hogy fürdőruhában mutassa meg magát a kánikulában hűsre vágyó ember, a polgárok zárt kabinokban, azaz úszókocsikban pancsolhattak. A nők pedig 1837-ig még csak a közelébe se mehettek a strandnak. Budapest egykori fürdőéletéből csemegéztünk.
Kép: Nekik a Duna volt a Riviéra - fürdőzők az Újlaki rakpart strandján
Jellegüket tekintve a dunai strandoknak alapvetően két típusáról beszélhetünk: a folyóparti szabadstrandról és az úszóstrandról. Nézzük előbb ez utóbbit, hiszen ilyet ma már jobbára csak fényképeken látni. A „Duna-uszoda” lényege: a gerendából ácsolt, vízen úszó szerkezet egy szögletes medencét ölelt körül, amelyben nyugodtan lehetett úszkálni.
Az úszóstranddal kapcsolatos első feljegyzés 1789-ből való. Az Új Kurir Magyarhonból Hadi és Államügyekről című, Pesten megjelent, német nyelvű lap által közölt újsághirdetés szerint a Duna-fürdőt a Piaristák épülete mögött (a mai Március 15-e téren) kötötték ki, „ott, ahol az előző esztendőben. Az uj vállalkozó nem kiméli fáradságot, hogy a régi árakért mindenkit legjobban szolgáljon ki.” Ezeken a helyeken akkor még szó sem lehetett arról, hogy fürdőruhában mutassa meg magát az ember, csak zárt kabinokban, azaz úszókocsikban fürdőzhettek a polgárok, így eltakarva testüket a kíváncsiskodók elől.
TUDTA? Clark Ádám skót mérnök nem csupán a Széchenyi lánchíd építésének vezetője és a budai Váralagút tervezője, de a fürdőéletben is letette a névjegyét. Tervei alapján, bécsi mintára a parthoz rögzített, lehorgonyzott fakereteket engedtek a vízbe, majd ezt egy fémkosárral egészítették ki, amit beeresztettek a Dunába, így védve a fürdőzőket.
A vízimádók elsősorban a szórakozás és kikapcsolódás miatt keresték fel a Duna-fürdőket. Az első, klasszikus értelemben vett strandnak Mayer György úszóiskoláját nevezhetjük, ahol úszni és fürdőzni egyaránt lehetett, és úszómesterek vigyáztak a vendégek épségére. Aki nem akart vízbe menni, nézői jegyet is válthatott, és a szárazról szemlélhette a polgárok újdonsült időtöltését. Lévén fizetős strand, csupán a felsőbb és jómódú középosztálybeliek, azon belül is a férfiak kiváltsága lehetett. Nők csupán 1837 után látogathatták, de ekkor is csak a kijelölt (naná, hogy a legmelegebb, legelviselhetetlenebb és a káros napsugarak miatt a legveszélyesebb) időben: 11 és 15 óra között...
Az úszóstrandok szezonális jelleggel működtek: nyáron beemelték, télen kiemelték őket a vízből. Aranykoruk idején, a XX. század elején nyaranta hét-nyolc ilyen fürdő működött Budapesten, ez függött az üzemeltető vállalkozók és a főváros anyagi lehetőségeitől is. Az utolsó fauszoda pontosan a Parlament alatt lebegett.
Akadtak olyan intézmények, ahová az emberek kifejezetten sportolni, úszni jártak, ilyen például az 1817-ben megnyílt katonai úszóintézet. Ez valójában nem volt több, mint egy hajókkal körbevett folyószakasz a Duna jobb partján, a Margitszigettel átellenben. A hadsereg katonái itt edzették magukat, sőt, vizsgát is kellett tenniük: a Margitszigettől a pesti Sóházig (a mai Fővám tér magasságáig) kellett elúszniuk.
FÜRDŐSOROLÓ. Az első kiépített és ma is felkapott strandok a XX. század elején jelentek meg, 1913-tól sorban a Széchenyi fürdő, a Gellért fürdő, a Csillaghegyi strand, a Palatinus, 1930-ban pedig a Római strand nyitotta meg kapuit.
A szegényebbek a térítésmentes szabadstrandokra jártak, amelyek közül az egyik első és legnépszerűbb a Római-parti szakasz. Emellett a főváros népegészségügyi okokból évente három ingyenesen igénybe vehető úszóstrandot is felállított: az 1900-as évek első évtizedében a Dráva utcánál, a Gellért rakparton (a mai Szabadság hídnál) és az Óbudai Hajógyárnál. Ezeket a helyeket évente százezren látogatták. Fontos megjegyezni, hogy ekkoriban a fürdés még nem csupán szórakozás, hanem higiéniai szükséglet is volt, hiszen fürdőszobáról csak a jómódúak álmodhattak.
A II. világháború után a környezetszennyezés miatt egyre több helyen alkalmatlanná vált a Duna a fürdőzésre. 1973 óta 2021-ben lehetett először – tegyük hozzá, hivatalosan is – fürödni a Dunában, a Római-parton.
Nyári kellékek retro hangulatban
Fabulon naptej. „Fabulon a bőre őre, ezt használja nyakra-főre!” Ugye, ismerős a hetvenes-nyolcvanas évek legnépszerűbb termékcsaládjának szlogenje? Akkoriban a vásárlók 160 ezer flakon Fabulon terméket kapkodtak el egy év alatt. A vállalat 1971-ben dobta piacra a naptejet, az akkori Kőbányai Gyógyszerárugyár néven működő Richter fejlesztette ki. Pataki Ági számít a Fabulon emblematikus reklámarcának, de valószínűleg sok férfi retinájába beleégett Sütő Enikő elhíresült plakátja is, azt találgatva, vajon a modell valóban meztelenül szerepel-e a felvételen. (Egyébként nem, csak mély kivágású topjának nyakpántját hosszú haja eltakarta.)
Orion rádió. Egykor a strandokat (is) az Orion rádió hangja recsegte tele. A gyár 1942-ben a világ rádióexportjának mintegy harmadát adta. Haladva a korral, 1963-ban megszüntették a gyártást, és átálltak a televízió, a mikrohullámú sütő, a videómagnó és a hangfal gyártására.
NDK-s hűtőláda. Bármilyen hihetetlen, igazi nemzetközi koprodukcióról van szó: az 1953-ban szabadalmaztatott, amerikai fejlesztésű NDK-s hűtőláda tömeges gyártásába az ausztrálok fogtak bele az ötvenes évek végén, majd az amerikai italgyártó cégek tették széles körben ismertté. Nálunk a hatvanas évek közepén váltak népszerűvé és a családi nyaralás, strandolás elmaradhatatlan kellékévé.
Pálma matrac. A hetvenes években az emblematikus, alumíniumvázas, egyszínű, csíkos vagy virágmintás kempingbútorok mellé Pálma matrac dukált, amiből akkoriban évi egymillió darabot gyártottak. Olyannyira kiváló minőségű árunak számítottak, hogy 95 százalékuk exportra készült, még az USA is szívesen vásárolta a terméket. Aztán a nyolcvanas években a Pálma hanyatlásnak indult: a szövettel leragasztott gumi elavult lett, idővel a csehszlovák, a lengyel és a kínai termékek uralomra törtek a piacon.
Bambi. A strandokról nem hiányozhatott a kultikus narancsízű ital sem. Az üdítő nevét a „dolgozó nép” egy életre megjegyezte, amikor Kovács Eszti 1959-ben elénekelt Pancsoló kislány című slágerét.
