Ősidők óta rágjuk

Nyírfakéregtől a szapolit­fáig

Néhány észak-európai nép már hatezer évvel ezelőtt is nyírfa­ké­reg­kátrányt rágcsált – egy 2007-es finnországi ásatás közben legalábbis erre utaló nyomokat találtak. A fiatal régész, Sarah Pickin, az egyesült királyságbeli Derby Egyetem hallgatója Kierikki területén végzett ásatásokat, amikor egy különleges darabra: emberi fognyomokat tartalmazó nyírfakéregre bukkant. Az ókori rómaiak pisz­tá­cia­­gyantát és méhviaszt vetettek be leheletük frissítésére, míg a görögök a masztikán, a Pistacia len­tiscus gyantáján csámcsogtak. Ez az örökzöld fa, amelyből az elsőre kellemetlen, enyhén füstös ízvilágú, ragacsos nedv származik, a mediterrán vidékeken őshonos. Nap­jainkban balzsamos mézgaként ismerik, és a török, illetve a muszlim konyhák egyik kedvelt sűrítőanyaga. A fagyanták mellett az ember régóta rág leveleket, gyökereket – ám az igazi rágógumit, vagyis azt a változatát, ahogyan mai formájában ismerjük, az Egyesült Államok adta a világnak.
Az antropológusok szerint Amerikában az ókori maja nép rágózott először, már 200 körül használták a szapolitfa megszilárdult, tejszerű nedvét, a chicle nevű anyagot a szomjúság vagy az éhség csillapítására. Később az aztékok is átvették e gyakorlatot, bár a hagyományaikban sokkal merevebbek voltak, mint a maják: az illem szerint csak a gyerekek és az idős hölgyek rághatták nyilvánosan – ugyanis a chiclét használó férfiakat nőiesnek tartották, míg a fiatalabb nőket könnyűvérűnek bélyegezték.

Színre lép a konkurencia

Az Egyesült Államokban az európai telepesek már az 1600-as években átvették a lucfenyőgyanta rágásának szokását az őslakos amerikaiaktól, de üzletet csak több mint két évszázaddal később láttak benne, amikor 1848-ban John B. Curtis forgalomba hozta az első rágógumit, a Maine Pure Spruce Gumot. A termék rendkívül népszerűvé vált. Curtis később pa­raf­fin­viasszal kezdett kísérletezni, amit cukorral, édesgyökérrel és vaníliával ízesített. A remek üzletember okosan forgatta a rágóból befolyt pénzt, így élete végén nemcsak az élelmiszeriparban, hanem a hajózásban, illetve az ezüst- és szénbányászatban is érdekeltté vált.
Évtizedeken át egyeduralkodó volt a rágógumiiparban, míg meg nem jelent a színen a New Jersey-i feltaláló, Thomas Adams. Ő az 1870-es években került különös üzleti partnerségbe López de Santa Anna mexikói elnökkel, amikor az államfőt a hazájából Staten Island-re száműzték. A tábornok elhatározta, hogy visszatér a mexikói politikába, annak is egyenesen az élére, ezért megkereste Adamst, készítsen neki olyan gumipótlót, ami felveheti a versenyt a piacon lévő termékekkel. Abban reménykedett: ha sikerül a terve, a hatalmas bevétel segíti a hadsereg finanszírozásában, s így visszanyerheti az elnöki posztot.
Adams a fiával együtt kezdett kísérletekbe. A Mexikóból importált chiclével először a kerékgyártáshoz használt kaucsukgumi helyettesítését szerették volna megoldani, de erre nem vált be. Hirtelen ötlettől vezérelve azonban cukrot és borsmentát kevert az anyaghoz, amivel sikeresen megalkotta a még ma is kapható Chicletset. A termékét elvitte egy helyi gyógyszertárba, betették Curtis rágói mellé, és órák alatt elfogyott. A sikeren felbuzdulva rágógumirudak készítésére alkalmas gépet is szabadalmaztatott, így az 1880-as évekre napi öt tonna rágót adott el.

Meghódította a világot

Bár Adams után sokan próbálkoztak a rágógumibiznisszel, az 1890-es évekig áttörés nem történt – mígnem megjelent a színen William Wrigley. Már tízévesen a család szap­pan­főzdéjében dolgozott, há­rom esztendővel később ügynökként járta az országot a házi termékkel. A szappangyártás után következett a sütőpor, amit a jó kereskedelmi érzékkel megáldott fiú ajándékcsomagocskákkal akart népszerűbbé tenni – a csomagokban pedig rágógumi lapult. Nem telt el sok idő, s rádöbbent, hogy az ajándék népszerűbb, mint a termék maga, tehát profilt váltott: áttért a chicle felhasználására.
Az 1910-es években Wrigley fodormentás rágógumija lett az egyik legnépszerűbb termék a piacon – nem is annyira a rágó, mint inkább az okosan megfogalmazott marketing miatt. 

A cég pozíciója tovább erősödött, amikor minden egyes rágót elkezdtek külön védőpapírba csomagolni. A cég sikerességét és értékét jól mutatja, hogy 2008-ig megmaradt családi vállalkozásként, amikor 23 milliárd dollárért eladták a Mars Candy cégnek.
Ám miközben a chicle-alapú rágógumi hatalmas siker lett, a megnövekedett kereslet igencsak megviselte azokat a közép-amerikai rágógumifa (chicozapote)-erdőket, ahonnan az alapanyagot kitermelték. A fák törzsét csak húszéves koruk körül lehet megvágni, hogy a gumi a cikcakkos vájatokon keresztül a kis felfogó tálba folyjon. Csapolásonként mindössze egy kilogramm gumi nyerhető, a művelet pedig csupán három-négy évente ismételhető.
A helytelen betakarítási módszerek az 1930-as évekre a fák egynegyedének elvesztéséhez vezettek. A chicle hiányával szembesülve a rágógumigyártók kezdtek áttérni a szintetikus, kőolajból származó alapanyagokra, bemutatva a modern rágógumit, amit ma is rágunk. A termék eleinte főként a tengerentúlon volt népszerű, világszerte a második világháború idején vált ismertté: az amerikai katonák az élelmiszercsomaghoz adott rágót gyakran cserélték el élelmiszerre Európától a Távol-Keletig.