A halálon is túl

Hang a metróban

Az angol dr. Margaret McCollum és a férje, Oswald egy nyaralás során ismerkedtek meg Marokkóban, ahol a férfi színészként dolgozott. Miután összeházasodtak, Londonba költöztek. Az asszony háziorvosként szép karriert futott be, a férjét pedig szinkronszínészként alkalmazták. Oswald számos produkcióban szerepelt sikerrel, ám a legismertebb munkájává kétségtelenül az vált, amikor – szó szerint – hangot adott a „mind the gap” kifejezésnek, melynek a lejátszásával a metróállomásokon figyelmeztetik az utasokat, hogy ki- és beszálláskor ügyeljenek a kocsi és a peron közötti résre. Oswald az ’50-es évek elején rögzítette a mondatot a londoni metró északi szakasza, a Northern Line járataira, a hangja még a 2000-es években is hallható volt az állomásokon.

A pár boldog életének a férfi 2007-ben bekövetkezett halála vetett véget. A szeretett társ elvesztésével Margaret asszony, a fájdalmát enyhítendő, öt éven keresztül minden áldott nap lesétált az Embankment megállóba, hogy hallja a férje hangját. Ám 2012 egyik délutánján, amikor a szokásos időben leért a metróhoz, döbbenten tapasztalta, hogy már egy gép beszél az utasokhoz. Oswaldot egyik napról a másikra felváltották az állomás közleményeinek digitalizált változatával. Margaret felvette a kapcsolatot a londoni metróval: a legmerészebb álma egy CD volt, amelyre felveszik az ikonikus mondatot, hogy azt otthon bármikor meghallgathassa. A metró munkatársait azonban annyira meghatotta a történet, hogy visszaállították a férj hangját, és a mai napig Oswald figyelmezteti a közlekedőket a megfelelő járműhasználatra. Az Embankment állomás az egyetlen megálló az északi vonalon, ahol nem géphang szól az utasokhoz.

Nurejev szőnyegsírja

Rudolf Hametovics Nurejev tatár származású balett-táncost, koreográfust, színészt már életében a világ legjobbjának tartottak. Irkutszk közelében, egy transz-szibériai vonaton született 1938-ban. Gyermekkorát Baskíriában töltötte, pályáját 1955-ben a leningrádi Kirov (ma: Mariinszkij) Színházban kezdte. Az intézmény szólótáncosaként hamar országos ismertségre tett szert. Tehetségének köszönhetően speciális kiváltságokhoz jutott és engedélyt kapott az utazásra. Ám a társulat 1961-es nyugat-európai turnéjának párizsi állomásán a Le Bourget repülőtérről sikeresen megszökött, és menedékjogot kért a franciáktól. Soha többé nem akart visszatérni szülőhazájába. Tettével a nemzetközi sajtó érdeklődésének homlokterébe került, s bár a KGB mindent megtett, hogy a karrierjét derékba törje, a fiatal és konok művészt nem sikerült megállítani a siker útján. Hamarosan a párizsi opera balett-társulatának szólistája lett, majd Koppenhágába települt át, a későbbiekben pedig a londoni The Royal Balletben táncolt. 1983-tól a Párizsi Opera balett-főkoreográfusaként is dolgozott, több klasszikus művet állított színpadra.

Nurejevet hírhedten arrogánsnak és goromba természetűnek tartották, akivel nehéz együttműködni, nem jutott sem ideje, sem türelme az emberekhez, de mivel tehetséges, híres és nagyon jóképű is volt – olyan sztár, aki Andy Warhollal, Jackie Kennedyvel és gazdag társasági szereplőkkel barátkozott –, megbocsátották bántó viselkedését. Bár élete során megannyi párkapcsolatba bonyolódott férfiakkal és nőkkel, leginkább a keleti mintás gyakorlószőnyegéhez ragaszkodott, amit valamennyi turnéjára és fellépésére magával vitt. Az 1980-as évek elején HIV-fertőzést kapott, utolsó előadását 1992-ben tartotta a Palais Garnier-ben. Végakaratának megfelelően a Párizs melletti Sainte-Geneviève-des-Bois orosz temetőjében helyezték örök nyugalomra. Emlékművét évekkel később, 1996. május 6-án avatták fel, amikor a sírboltjára hatalmas, bronzból és színes üvegmozaikból készült szőnyeget helyeztek el. Az alkotás annak a keleti kilim szőnyegnek a mása, amely Nurejev ismertetőjegyévé vált táncos berkekben. Az arany a hatalmat és a nagyságot, a piros a vért és az életet, a fehér a fényt és a tisztaságot jelenti, míg a kék a halált és a gyászt, de a békét is szimbolizálja.

A szerelmesek mauzóleuma

A spanyol Teruel – vagy ahogyan emlegetik: „a szerelmesek városa” – a tragikus sorsú szerelmesek, Izabella és Diego mauzóleumának ad otthont. A legenda szerint a XIII. században a várost két vagyonos család, a Segurák és a Marcillák uralták. Isabel de Segura és Juan Diego de Marcilla gyermekkoruktól fogva együtt játszottak. Nehéz idők jártak akkoriban, a Marcillák elvesztették a vagyonukat, így mire az ártatlan barátságból szerelem lett, s Diego annak rendje és módja szerint megkérte Izabella kezét, a lány apja kikötötte, hogy csak akkor veheti feleségül a lányát, ha előbb vagyont szerez. Erre öt évet kapott. A fiú katonának állt, hogy a mórok elleni harcban meggazdagodhasson, ám arra senki sem gondolt, hogy a csatában fogságba esik, és egy valenciai börtönben raboskodik. A határidő vészesen közeledett, de hírt senki nem hallott felőle. Mikor az utolsó nap is eljött, Izabella nem bízhatott többé kettejük közös jövőjében. Hogyan is sejthette volna, hogy az ifjú végül kiszabadul, és a szerelme felé vágtat tűzön-vízen át? A házasságkötésre hívó harangok megkondultak, Izabella még egyszer a városkapu felé nézett, majd nagy felhajtás közepette összekötötte életét az apja által kiszemelt jólelkű nemessel.

Miután Diego visszatért, és megtudta, hogy későn érkezett, beszökött szerelméhez, hogy még egyszer találkozhasson vele. Egész éjszaka beszélgettek, ám amikor a fiú búcsúcsókot kért, a szemérmes lány nemet mondott. Diego szíve meghasadt bánatában. Temetésére Izabella hófehér menyasszonyi ruhájában érkezett, arcát fátyol fedte. Csókkal illette a halott fiút, majd ő maga is holtan omlott össze.

A szerelmesek halála az egész várost megindította, követelték, hogy közös sírba temessék őket. Amikor 1550-ben exhumálták a tetemeket, a mumifikálódott testek kezei összeértek. Ma az Iglesia de San Pedro templom őrzi a híres terueli szerelmespár sírját. Évszázadok óta a szerelmesek zarándokhelye, és sok spanyol álma, hogy ebben a kápolnában köthessen házasságot.