Szokatlan helyszínek, különös kalandok

A fekete turizmus nem a XXI. század találmánya, évszázadok óta hagyománya van világszerte. Magát a kifejezést J. John Lennon, a skóciai Glasgow Caledonian Egyetem turizmusprofesszora alkotta meg 1996-ban egy kollégájával. Definíciójuk szerint ez a fajta utazás azoknak a helyeknek a meglátogatását jelenti, ahol az emberiség történelmének legsötétebb eseményei bontakoztak ki. Ez magában foglalhat népirtást, merényletet, bebörtönzést, etnikai tisztogatást, háborút, de ma már különleges temetkezéseket is. A professzor szerint a borzongani vágyás egyáltalán nem új jelenség, egészen a waterlooi csatáig, vagyis 1815-ig nyúlik vissza, amikor is az emberek hintóikból nézték a távolban zajló harcot. De hogy egy még régebbi példát említsünk, már a XVI. században is tömegek gyűltek össze a nyilvános akasztásokra Londonban. 
Ugyan hivatalos statisztika nincs arról, hogy évente hányan vesznek részt a fekete turizmusban, az viszont a Dark-Tourism.com weboldalnak köszönhetően már ismeretes, hogy csaknem kilencszáz helyet látogathatunk meg 112 országban. Lássunk néhányat a legnépszerűbbek közül! 

A fák tengere 
Japán szent hegyének, a Fudzsinak a tövében elterülő erdő, az Aokigahara számos turistalátványossággal, többek között barlangokkal, egymásba szövődő fákkal, különleges sziklaformákkal várja az érdeklődőket. A fák sűrűségének és az élőlények szokatlanul kis számának köszönhetően az erdő hátborzongató csendjéről is ismert, e miatt kapta A fák tengere nevet. A helyi folklór szerint a démonok lakhelye, ami nem csoda, hiszen Aokigahara történelme már a XIX. században is összefonódott a halállal. Az úgynevezett „ubaszute” gyakorlata során az éhínség sújtotta családok nem láttak más megoldást, mint hogy kivigyék idős rokonaikat az erdőbe, hogy magukra hagyva végül szomjan vagy éhen haljanak. Sokan ma is úgy tartják, hogy az otthagyottak szellemei kísértik a környéket. Ezek után nem annyira meglepő, hogy a San Franciscó-i Golden Gate híd után ez a világon a második legnépszerűbb hely az öngyilkosok körében, ami többek közt Macumoto Szeicsó Nami no Tó cím regényének is köszönhető: a történet végén ugyanis a szerelmespár itt vet véget az életének. Az utóbbi 70 évben több mint 500 ember vesztette életét Aokigaharában. A helyi önkormányzat 2003-ig minden évben közzétette a halottak számát, ám végül úgy döntöttek, hogy abbahagyják az adatok ismertetését, ezzel próbálva megtörni az erdő misztikumát. 
Kővé vált város 
Európa talán leghíresebb történelmi helyszínén járva keveseknek jut eszébe, hogy valójában a fekete turizmust népszerűsítik. A város utolsó napjainak történetét Plinius leveleiből ismerjük, mely elmeséli, hogy 79-ben, a katasztrófa napján verőfényes reggelre virradtak, ráadásul a helyiek Vulcanus ünnepére készültek. A kereskedők már kora reggel kinyitottak, friss gyümölcsöt, zöldségeket és halat kínáltak. Pompeji főutcáján, a Via Ma­rinán megjelentek a szamaras szekerek, az ünnepre gyülekező, hömpölygő tömeg a fórum felé tartott. A rabszolgák étkezéshez terítettek a villák kertjeiben, a templomokban megtartották a szokásos szertartást. Az ünnepi hangulatot váratlanul fülsiketítő zaj törte meg, a föld dühösen felmorajlott, és megremegett. A rémült emberek még fel sem ocsúdhattak első döbbenetükből, amikor a Vezúv kráterét évezredek óta elzáró lávadugó iszonyú erővel kirobbant. A tűzhányó kilométernyi magasságba lövellte a kőtörmeléket, a leszakadt hamueső nyomán a napfényes délelőtt éjszakai sötétségbe fordult. A Vezúv kitörése elpusztította a várost, a hatalmas vulkáni hamu- és lapillitömeg pedig évszázadokig teljesen elfedte a települést. 

Pompeiit a XVI. században, véletlenül fedezték fel, amikor a Sarno-folyó szabályozási munkálatai során rábukkantak az első falmaradványokra. Hivatalos feltárására csak 100 év elteltével került sor, amikor a spanyol mérnök, Roque Joaquín de Alcubierre vezetésével elkezdődtek az ásatások, és megtalálták Herculaneumot is. Pompeji napjainkban Olaszország egyik kiemelt turisztikai célpontja, a világörökség része.

 
Holtak az élők között 
Az indonéziai Sulawesin (Celebesz) él egy rejtélyes népcsoport, a toraják, melynek tagjai úgy hiszik, az élet nem ér véget az utolsó lélegzetünkkel. A lélek a temetésig nem száll el, ezért az embert mindaddig etetni, itatni és öltöztetni kell. Mivel a hagyomány szerint a halotti torra száz bivalyt kell leölni, a szegényebb családok sokszor éveket is várnak a temetéssel. Ez idő alatt a háznál tartják az elhunytakat, a mumifikálódott tetemeket ágyba fektetik, és úgy kezelik őket, mintha élnének. Ha ez nem lenne elég, a népcsoportnak egy másik bizarr szokása is kialakult az évszázadok folyamán, ez pedig nem más, mint a ma’nene. A rituálé során az elhunyt családtagok testét kiveszik koporsóikból, megtisztítják, átöltöztetik, hajukat megfésülik, majd visszahelyezik őket nyughelyükre. 

Sokan gondolnák, hogy a csontok egy idő után darabokra hullanak, ám a toraják egyedi temetési rituáléiknak és halottaikkal való bánásmódjuknak köszönhetően a test egyben marad. A szokás, mint a legtöbb törzsi kultúrában, itt is egy legendához kapcsolódik. E szerint vadászat közben Rumasek egy csontvázra bukkant az erdő közepén. A férfi megsajnálta a tetemet, és a rajta levő ruhákba csavarta, majd folytatta a vadászatot. Az eset után feltűnt neki, hogy jóval több vadat fog, sőt, a hátrahagyott termőföld hirtelen termést hozott. A történtekből a vadász arra következtetett, hogy a meghalt emberek testét tovább kell segíteni. A toraják ezért minden évben, augusztus hónapban, a nagy aratás után ma’nene szertartást tartanak, hogy tisztelegjenek Rumasek szelleme előtt. Ha valaki év közben meghal, a testét egy barlangba helyezik és otthagyják, amíg el nem jön a ma’nene ideje. Ezután a barlang különleges levegőjének köszönhetően mumifikálódott tetemeket a ház teraszára ültetik, hogy a családtagok, a hazai és külföldi turisták is leróhassák tiszteletüket.