Megpróbáltatások naplója I.

Július 31. csütörtök
Reggel vérvétel, mert Laura nagyon sovány, fáradékony és túl sokat iszik. Alig tudnak vért venni tőle, sajnálom, legszívesebben sírnék.
Délután megvan az eredmény. Senki nem szól semmit, nem figyelmeztetnek, hogy valami nem jó. Az autóban döbbenten látom, milyen magas a cukra.
Otthon orvost keresek, de persze mindenki szabadságon. A gyógyszerészünk segít, kerít egy doktornőt, aki beküld a kórházba. Laura ijedt és szomorú, végigbőgi az utat. Megértem, legszívesebben én is azt tenném. Beszélek hozzá, nyugtatni próbálom, miközben én is ideges vagyok. Többször elmondom neki, hogy a kórházban nagylányosan kell viselkednie, ez az ő betegsége. Vele fognak mindent megbeszélni, tőle függ minden. Soha életemben nem hallottam a cukorbetegségről, de biztosan tudom, hogy Laura az.
A kórházban pár perc alatt megszületik a diagnózis: 1-es típusú cukorbetegség, élethosszig tart. Fél óra múlva már kapja az infúziót és az inzulint.
Életem legrémesebb éjszakája. Mindenki kedves, de a lényeg nem változik: a gyerekem beteg, kiszolgáltatva fekszik. És először a tizenegy év alatt nem tudok rajta segíteni… Elbőgöm magam, karomban egy 33 kilós, 162 centis „babával”...

Augusztus 1. péntek
Fáradt vagyok, de nagyon határozott. Délelőtt elmegyünk a saját vércukormérőnkért, kapunk pent (inzulinadagoló készüléket) és délben először beadom neki én az inzulint. Olyan ideges vagyok, hogy kétszer kell megszúrnom. Zokog, sír a nővérem, a szomszéd ágyon lévő gyerek anyukája – én sem bírom tovább… Laura hirtelen abbahagyja és átölel: „Nem is fájt, anya. Kicsit se. Csak félek.” Én is félek, jobban, mint bármitől eddig az életben. Nem tudom, hogyan fogunk élni, mit ehet és mit nem, mire kell vigyázni…  És a legrettenetesebb: meg fog halni?! Ha nem most, akkor pár év múlva? Megvakul és felmondja a veséje a szolgálatot? Millió kérdés.
Az esti adagot már beadja magának. Nézem és sírok. Üvölteni szeretnék, hogy ne, nem akarom, hogy velünk ilyen történjen! Szeretném, ha nem lenne beteg, ha valaki azt mondaná: tévedtünk, anyuka, semmi baj! De senki nem mond ilyet…