A rákos kismama sosem adta fel

Harmatyné Kiss Ibolya, túl a negyvenen és tengernyi gyötrelmén, ma is filigrán, halk beszédű, bölcs asszony. Pedagógus lévén, kenyere a beszéd, mégsem fecseg feleslegesen.

Az asszony megjárta a Golgotát, de hite sosem hagyta cserben. A szomorú múltról kérdezem, amikor az első nagy pofont kapta a sorstól. Mosolyog, s azt meséli, tulajdonképpen már a születése körül is bonyodalmak voltak, de a Jóisten valamiért életben tartotta. Maga sem tudja eldönteni, hogy a további próbatételek kiállása miatt, vagy épp azért, mert még feladata volt és van ezen a világon.

Ibolya az egyetem elvégzése után pár évvel döntött férjével a gyermekáldás mellett. Boldog kismama volt, aki rendszeresen eljárt a tanácsadásokra, figyelt a helyes táplálkozásra és életmódra. Biztos akart lenni abban, hogy makkegészséges, ezért még a baba vállalása előtt egy alapos orvosi kivizsgálást kért. Mindent rendben is találtak, csakhogy a méhnyakrák-szűrés kimaradt a sorból. Ma sem érti, miért. De azt sem értette, hogy négy és fél hónapos terhesen miért készített a nőgyógyásza citológiai vizsgálatot. Túl volt áldott állapota félidején, s a babája is megmozdult, amikor közölték vele, hogy méhnyakrákban szenved. Orvosa tudtára adta: olyan mértékű a rosszindulatú sejtek elszaporodása, hogy ha nem műtik meg azonnal, az élete is veszélybe kerül.

Megtörtént a beteg rész kimetszése, csakhogy ezt követően is jelen voltak szervezetében a rákos sejtek. Újabb keserves kálvária kezdődött. A rémálom akkor lett a legelviselhetetlenebb, amikor elszivárgott a magzatvize, s a tekintélyes orvosi konzílium választás elé állította: megtartja a babát, vagy sem? Túl sok választása nem maradt, hiszen a csaknem hathónapos magzat ekkor már komoly szervi károsodást szenvedett. Meg kellett szülnie a babát, akit soha nem is láthatott.

Pár hét múlva az orvosa közölte vele, hogy a méhét sürgősen ki kell venni, mert a baj nagyobb, mint gondolták. Ibolya idegösszeomlást kapott. Szülész-nőgyógyásza hamarosan a műtét időpontját is kiírta Debrecenben – csakhogy a betege a saját felelősségére nemet mondott az operációra.

– Éreztem, hogy elsősorban gyermeket szeretnék, az életem akkorra valahogy másodlagos lett – sorolja. – Tudtam, meg kell gyógyulnom, és azt is, hogy a méhemet nem veszíthetem el. Féltem, nagyon féltem, de nem estem pánikba.

Ibolya fohásza meghallgattatott, s újból gyermekáldás elé nézett. Megbeszélte a sógornőjével: ha meghalna, segít a férjnek a gyermeke felnevelésében. Ibolyát mindenki féltette, de döntését tiszteletben tartották. Csoda történt, vagy sem? A fiú egészségesen látta meg a napvilágot 17 évvel ezelőtt. Ibolya is meggyógyult, jól van. Minden kerek és teljes a család életében, amire mindig is vágytak.