Büdös, de hatásos

Népi megfigyelések, tapasztalatok, tudományos kutatások eredményei szólnak a fokhagyma előnyös hatásairól. Már az ókori egyiptomiak, majd görögök és a rómaiak is termesztették és fogyasztották. A középkori Európában a tífuszt és a kolerát gyógykezelték vele. Hazánkban a 15. századtól kezdve terjedt el, és idővel a magyar konyha egyik jellegzetes fűszerévé vált. Gerezdjeivel szaporítható, amelyeket már most is elduggathatunk, ha fölszáradt a kertünk talaja. Nem különösebben igényes, jól tűri a szélsőséges időjárási viszonyokat is.

Jellegzetes erős és hosszú ideig tartó szagát a benne lévő kéntartalmú vegyület, az allil-szulfid okozza. Ezzel áll kapcsolatban az allicin nevű hatóanyag, amely a baktériumölő hatást fejti ki. Egyes kutatók szerint tíz fokhagymagerezdben olyan erős antibiotikus hatású allicin van jelen, amely megközelítőleg 900 ezer egység penicillinnel egyenértékű. Az allicin a baktériumok és más paraziták sejtjeit alkotó, kéntartalmú fehérjék egy csoportját gátolja a működésében és így fejti ki gyógyító munkáját. Emellett antioxidáns hatású is, azaz megköti a szervezetben lévő káros szabad gyököket.

Kétségtelen: a fokhagyma szaga nem rózsaillat, így meggondolandó a fogyasztása, különösen akkor, ha az ember társaságba (például a munkahelyére) megy. Ez a szag a szájon kívül a bőrön át és a verejtékkel is távozik, ezért érezhető olyan sokáig. Szelídíthető a fokhagymás lehelet, ha a hagyma fogyasztása után megiszunk egy pohár tejet, elrágunk egy szem kávét, vagy alaposan fogat mosunk. De azt ne gondoljuk, hogy ezzel végleg el is űztük a fokhagymaszagot, mert attól, hogy mi nem érezzük, másnak még facsarhatja az orrát...