Ötven forró pont a katasztrófához

A tanácskozást abból az alkalomból rendezte meg a Fenntarthatóság Felé Egyesület és a Magyar Természetvédők Szövetsége, hogy Csengernél tíz évvel ezelőtt, 2000. február 1-jén érte el a Szamos magyarországi szakaszát a cianidszennyeződés. Az ausztrál–román vegyesvállalkozás, az Aurul nagybányai aranykitermelő helyénél a zagytározó gátja két nappal korábban, január 30-án szakadt át, s okozott minden addiginál nagyobb természeti katasztrófát a Lápos-patakon, majd a Szamoson és a Tiszán. A százezer köbméternyi cianidos iszap 12 nap alatt vonult le, s pusztította el az összes planktont, a halak háromnegyedét és a puhatestűek felét.

Bár a csapást a Tisza – köszönhetően a vízügyesek bravúros beavatkozásának is – végül néhány év alatt kiheverte, a jogi következményei máig hatnak. A romániai fél kezdetben a cianidszennyezés tényét is tagadta, mondván, hogy ők semmiféle pusztulást nem tapasztaltak, ám ha mi mégis, annak csak az lehet az oka, hogy a nagy hidegben megfáztak a halak. Maguk a nagybányaiak azonban tudták, hogy mi az igazság, ezért a gátszakadás után azonnal kis halakat engedtek a kútjaikba, s csak akkor ittak a vizéből, ha azok nem pusztultak el.

A szennyezés tényét azonban sokáig nem lehetett tagadni, s a pusztulás felmérése után a magyar állam 29,5 milliárd forintos kártérítési pert indított az Aurul ellen. Nemcsak a halászok, illetve a turizmusból élők kárát akarják megtéríttetni, de például a szolnokiak lajtos kocsival való vízellátásának költségeit is szeretnék viszontlátni. A bíróság 2005-ben közbülső ítéletben az Aurul felelősségét megállapította, ám a kár összege mindmáig nem mondatott ki. Félő egyébként, hogy az ítészek hiába állapítanák meg, mennyit kell fizetnie a cégnek, az ugyanis mára már átalakulással felszívódott.

Annyit viszont mindenesetre elértek a magyar környezetvédők, hogy az Országgyűlés tavaly decemberben a bányászati törvény módosításával betiltotta a cianidos aranybányászatot. A mostani fő törekvésük az, hogy ezt tegye meg az Európai Unió is. Mindez azért volna különösen fontos, mert a környező országokban ötven, a nagybányaihoz hasonló zagytározó rejt magában cianidvegyületet. Legfőképpen pedig azért szeretnék elérni ezt, mert az erdélyi Verespatakon és a felvidéki Körmöcbányán hasonló módon tervezik az aranybányászatot. Ha az ottani cianidos iszapot tartalmazó zagy gátszakadás okán elszabadulna, az a Dunába jutva Budapest vízellátását is veszélyeztetné.

Az igazi megoldást azonban a környezetvédők szerint az jelentené, hogyha csak akkor bányásznák az aranyat, ha arra valóban szükség van. Az igazi felhasználó ugyanis ma már nem az állam, amely pénzének értékállóságát az aranytartalék által igyekszik megőrizni, de még csak nem is az ékszeripar – hanem az elektronika. Több-kevesebb arany ugyanis szinte mindegyik kütyüben található, ám ezek újrahasznosítása egyelőre minimális. Verespatak összes aranyánál több nemesfém található az eddig gyártott mobiltelefonokban, számítógépekben. Ha ezek legtöbbje néhány évnyi használat után nem a kukában landolna, hanem újrahasznosítanák őket, akkor magának az aranybányászatnak a jelentősége nagymértékben csökkenne. S ezzel nem csak a vizek élővilága volna kevésbé veszélyeztetett, de nekünk sem kellene apró halakat engedni képzeletbeli kútjainkba, hogy tudjuk, iható-e még a korábban életet adó víz.