Tiszába dobott milliárdok 3.

A talajban lévő növényi tápanyagok főként vízben oldódó formában fordulnak elő. Nyugat-Európában, még az Alpokalján is több csapadék hullik, mint amennyi elpárolog, ezért a tápanyagok lefelé mozognak, kimosódnak a gyökérzónából, és a talaj tápanyagszegény lesz. (Nem véletlen, hogy a műtrágyázást Nyugat-Európában találták ki.) A Dunántúlon a csapadék és a párolgás hosszú távon egyensúlyban van (az ariditási index = 1), ezért nincs sem kimosódás, sem szikesedés. Az Alföld területén azonban már évi átlagban 250 mm-rel kevesebb csapadék esik, mint amennyi elpárolog. A különbséget a talajvíz párolgása fedezi, ezért a tápsók ionjai a vízzel együtt felfelé mozognak. A talaj felszínén a víz elpárolog, a sziksó viszont ott marad. „A rendszerváltás óta Magyarországon 500 ezer hektárral csökkent a termőterület” – jelentette az MTA Talajtani Kutató Intézete. Szárazabb klímájú területeken az öntözés, az öntözővíz sótartalma miatt hosszú távon a terület elszikesedését, teljes tönkremenetelét okozza. A valamikori „termékeny félhold”-hoz tartozó virágzó mezőgazdaságú Mezopotámia helyén ma Irak sivatagjai vannak. A félsivatagos Kazahsztán öntözött gyapotföldjei negyven év alatt váltak terméketlenné.

Az árvízi védekezéssel hárombalatonnyi vizet vezetünk ki az országból, így nem csoda, hogy gyakran van aszálykár. Ha véletlenül kicsit több csapadék esik, akkor viszont belvízkár van, hisz a gátakkal körbezárt terület lefolyástalan, így a víz összegyűlik a földeken, bepang és posványosodik. Az aszály és a belvíz évente változó mértékben több százezer hektárt érint.

Amíg a Tisza-szabályozás egy végtelenített történet, addig a mezőgazdasági termelésünk a szabályozás okozta szikesedés, aszály és belvíz miatt időben korlátos, véges. A Tisza-szabályozásnak helyenkénti haszna mára elfogyott, maradt a kára, „mégpedig igen nagy kára, mely előtt szemünket behunyni a Tisza-vidéki magyarság ellen elkövetett bűnnel egyértelmű lenne” – írta Vay Alajos az 1880-as évek végén. Egyetlen lehetőségünk tehát: ki kell lépni a végtelenített beruházási ciklusból és a termőföldet tönkretevő negatív folyamatból.

Erre pedig egyetlen megoldás a fokgazdálkodás, amely egy több száz éven át kipróbált, garantáltan működő, kis költséggel, egyszerűen fenntartható, nagy biomassza-produkciójú, változatos termőhelyű, sokféle terméket produkáló komplex rendszer, mely egyszerre oldja meg az árvíz, a belvíz, az aszály és a szikesedés problémáját.

De mi is az a fok? A vízszint apasztására szolgáló természetes és/vagy mesterséges vízkivezető hely. Például a Balaton vizét apasztó Sió-patak eredési helyét, „fokát” mai napig Siófoknak hívjuk.

A fokgazdálkodás nagy folyóink mentén működött egészen a török időkig. Akkor, az idegen megszállás alatt mi magunk tömtük el a fokokat, hogy az így létrejövő mocsarakkal nehezítsük az ellenség mozgását. A nagy kiterjedésű mocsarak helyén azelőtt legelők, gyümölcsösök, a magasabban fekvő területeken kertek, szántók, erdők voltak. (Egy nagyállattartó „nomád” nép miért „honfoglalt” volna egy legeltetésre alkalmatlan mocsárvidéket?) Ezt az „ősinek” és „természetesnek” kikiáltott mocsárvilágot szárították ki Vásárhelyiék ahelyett, hogy a jól működő rendszert állították volna vissza, néhány év alatt csekély beruházással. Vásárhelyi a „fejlett világ” módszereit másolta szolgaian, és nem vette figyelembe az ottani negatív tapasztalatokat sem. „Éppen az a hiba követtetett el a Tisza-szabályozásnál is, mely a Maasz, a Waal és a Leck folyók szabályozásánál lett elkövetve; csakhogy azóta – amikor azokat szabályozni kezdték – mintegy nyolcszáz év múlt el, tehát megfoghatatlan, hogy mi, magyarok nem okultunk a hollandiak és a belgák kárán, pedig jól tudjuk a históriából, hogy egyszer száz falunál, másodszor hatvan falunál többet pusztított el a Maasz, a Waal és a Leck folyók árja, midőn töltéseik több helyen kiszakadtak.” (Vay Alajos)

Czigler László
kutató biológus