Fabuditól a traktorig

A privatizáció után a hajdani 20 ezer hektáros állami gazdaságból csupán 5 ezer hektár maradt egyben. Elhullottak a melléküzemágai, ám a megmaradt infrastruktúra megmozgatta az új tulajdonosok fantáziáját. Sertéstelepet létesítettek, tehenészetet tartanak fenn. A Horn-kormány utolsó éveiben vetődött fel, hogy mi lenne, ha zöldenergia előállításával is próbálkoznának? A vezetők Bánhalmán azt mondták: „Tényleg, ez lehet a jövő!” A dolog ennyiben maradt, aztán amikor a következő kormány mezőgazdasági minisztere, Torgyán József Thaiföldön járt, olyan élményekkel tért haza, melyek nemcsak őt, de a bánhalmi állóvizet is alaposan felkavarta. Állítólag a falusi fabudikon is olyan biogáz üzemű kis turbinákat látott, melyek képesek voltak akár a lakás ventilátora számára áramot termelni.

Hazatérve ki is írt egy pályázatot, amelyen a bánhalmaiak is nyertek. A biodízel-előállító üzem beruházási költségének egyötödét kapták meg vissza nem térítendő támogatásként. Azt hitték, megfogták az isten lábát, hiszen kezdetben még 60 forintos piacra jutási támogatás is járt literenként. Saját használatra pedig nem kellett jövedéki adót fizetni, ami óriási könnyebbség volt. Így feltúrázták a gazdaság traktorjait, tankjukban fele-fele arányban a kőolaj származékú gázolajjal, illetve a biodízellel. Jók voltak a tapasztalatok, a traktorosok azt mondták, nem füstöl úgy a motor, ám savas hatása miatt lemarja bent a lerakódott szennyeződést, így első alakalommal hamarabb kellett szűrőt cserélni. Aztán szép csendben elmaradt a támogatás, ellenben megjelent a jövedéki adó. A helyzet így már nem is volt olyan rózsás.

Közben futotta a vezetők környezetkímélő fantáziájából egy biogáz üzemű áramfejlesztőre is. Ebben is megelőzték korukat, hiszen ha másfél évet várnak, támogatással építhették volna meg a saját erős beruházást. De ma már dolgozik az is, hajtóanyaga az állattartó telepek trágyája, némi adalékanyaggal dúsítva. Voltak olyan tervek, hogy a saját üzemüket működtetik a zöldáramukkal, esetleg a közeli Kunhegyes közvilágítását biztosítják vele. Csakhogy a fogyasztásban vannak hullámhegyek és -völgyek, amit ez a kis áramfejlesztő nem tudott volna követni. Van erre is technológia: amikor alacsony a fogyasztás, egy magaslati tározóba felemelik a vizet az árammal, ami a csúcsfogyasztáskor lezúdul és hajt egy turbinát – de ez ma még nem a mi világunk. A termelt áramot eladják egy országos energiaszolgáltató cégnek, amellyel együtt sírnak, nevetnek: ha emelkedik az ár, fogyasztóként rosszul járnak – termelőként viszont örülnek.

De vissza a biodízelhez! Számolunk Sas János vezérigazgatóval: egy mázsa repce 10 ezer forint, és 1 liter olaj előállításához 2,5 kilogrammra van belőle szükség, ami 250 forint. Ehhez jön az áfa, a jövedéki adó, az előállítási költség. Így hiába környezetkímélőbb, ha nem állja a versenyt árban a „füstösebb” gázolajjal. Megoldás lehetne a jövedéki adó eltörlése, ám az olajszőkítési botrány óta félünk minden kedvezménytől az energiahordozók piacán. Bánhalmán az 5000 tonna kapacitású üzemüket felfejlesztették, hogy piacképesebb legyen, aztán most ott áll, vevőre várva.

– Mennyibe került ez a kaland eddig önöknek? – kérdezem a vezérigazgatót.
– Úgy 400 millió forintba – válaszolja.
– És önt miért nem kergették el eddig a társai?
– Mert ők is azt hitték, amit én, hogy komolyan gondolja mindenki, amikor azt mondja: ezt az öreg Földet óvni kell!