Kicsomagolt nagy fekete asszony

Volt egyszer, hol nem volt a kék Mátrában egy szegény favágó, akit azért zártak be, mert véletlenül kivágta az égig érő fát. Na, lett ebből nagy haddelhadd, a favágót egy bányába hajították. Láthatom még valaha Isten szép egét?, kérdezte elhaló hangon. Majd ha fából vaskarikát csinálsz, hangzott a válasz, és rákattintották a lakatot. Hej, főtt a feje szegény embernek, gondolkodott, bucsálódott, egyszer csak odajön hozzá egy szemre hitvány vakond. Hát csak ez a baj, no, ezen könnyen segíthetek, makogta a kis jószág, mióta az eszemet tudom, szenet égetek édesapámmal. Elkerekedett a szeme a favágónak, még jó, hogy ült, mert úgy érezte, menten megüti a guta.

De, halljatok csudát, a kis állat kitanulmányoztatta vele a szénégetés mesterségét, aztán már gyermekjáték volt megolvasztani a vasat, és ha nem is ripsz-ropsz, de elkészült a vaskarika. A favágó szabad lett, és látta, hogy ehhez az ördögien szép mesterséghez itt minden adott: terem errefelé bükk, gyertyán, cser bőven. Ezek jó kemény fák, ebből lehet jó szenet égetni. Aztán a hegyek oldalbordái között megbúvó völgyek szinte hívogatnak: gyere ide, itt van ám sziklarepedések nélküli, jól szigetelt szénhely. Csákánnyal, lapáttal döngöld keményre a talajt, üss egy karót középre. Köss rá zsinórt, rajzold körbe. Rakj a közepibe boksát, majd mi vigyázzuk éjjel a füstöt. Mert a füstöt éjjel is vigyázni kell. Ha kénköves kék színűre festi az ördög, rohanni kell, be kell gyorsan tömni a furulikat, mert könnyen odaveszhet az egész.
A mátrai szénégetőket még a Hold is szereti. Olyan fénnyel tűz a völgybéli tisztásra, hogy az erdei szömörcsög meredő fekete kucsmája is jól látszik. Attól, mert valami fekete, még lehet jó tulajdonsága is. E gomba népies neve egy férfitestrész, hát, szó, mi szó, jobban el lehet képzelni, mint a szömörcsögöt. Erre Kovács Szilárd tízéves farkaslakai kisfiú tanít, ő Kovács Domokos szénégető fia. Domokos az édesapjától tanulta a mesterséget. Mert ez nem szakma, ezt nem oktatják semmilyen szakiskolában. Apáról fiúra száll vagy mesterről tanítványra. Azt mondják, egy szezon alatt el lehet sajátítani a fogásokat.

Kovács Domokos két munkatársával, Fancsali Imrével és Márton Miklóssal április óta éget a völgyben. Szekeres Pál váraszói vállalkozó szerződtette őket. Pali jó lóra tett velük. Ha kijön a völgybe hozzájuk, beszélgetni jön ki, vagy hogy megkérdezze, van-e szükségük valamire. A három szénégető keze alatt képletesen és szó szerint is ég a munka. Jó látni őket, mert úgy dolgoznak, olyan egyszerűen és szépen, ahogy a csillag megy az égen. Minden másodpercben tanulni lehet tőlük valamit. Hogy mit? Hát például szorgalmat, alázatot, kitartást, ügyességet, kreativitást, odaadást, figyelmet, csendet. Tovább is van, mondjam még? Nem is értem, miért nincs itt több száz tátott szájú hallgató, mint a Mindentudás Egyetemén. Itt is professzorok adnak elő, boksaprofesszorok.

Feketék a szénportól, de ragyognak. Feketék, mert az est leszállta előtt a bontás után maradt szénport újraszitálják. A fennmaradt nagyobb faszéndarabkákat összegereblyézik. Száll a por, naná. De hát ez ezzel jár, benne terem, mint a vérpiros meggyben a hófehér kukac. Ezeket a nagyobb darabokat aztán valahol valakik összedarálják, lisztet, vizet adnak hozzá, marószódával szagtalanítják, és kipréselik, mint a virágokat. Illetve csak majdnem úgy, mint a virágokat. Tojás alakú brikett lesz belőlük, kilencven vagy százhúsz fokon újraszárítják, és már pattoghat is a tűz a kandallóban. Megy ez, mint a karikacsapás, csak éppen jól kell csinálni. Aztán jön a rakás. Új boksa rakása. Íjjuju! Erre vártunk.

Ez egy kis boksa lesz. Takaros. Lavenkából rakják. A lavenka a nagy boksa aljára rakott fa, amelyből nem lett faszén. És hogy ne menjen pocsékba, újrahasznosítják. Nagy divat ez mostanság a világon. Mármint a recikláció.

Egykettőre készül a mézeskalács házikó, akarom mondani fakunyhó, azaz boksa. Fára fát kell rakni, szép tanult rendben; akár az égig is fel lehetne rakni a boksakéményt. De szerencsére nem kell olyan magasra. Az oldalához fahasábokat támasztanak, sátorosan, negyvenöt fokos szögben. Középen legalul, a boksa lábánál hagynak egy kivezető lyukat a gyújtáshoz, ide dugják majd be az olajos rongyokkal körbetekert hosszú rudat, meggyújtják, és hasra fekve betolják a résbe, a boksa kellős közepébe. De még ott nem tartunk. Elnézem, jobban mondva elbámulok a precizitáson, ahogy fatönk fatönkre kerül, még egy jól táplált gyík sem férne be a réseken. Vagy legalábbis megsebezné a hátát. Szili talicskázza a lavenkákat, Imre egy fűrésszel méretre vágja. A szalmázás jön. Mint a disznóperzseléskor, be kell fedni alaposan a boksát szalmával, arra meg szénport kell lapátolni. Kész. Ennyit mára! Holnap hajnali négykor gyújtunk.

Este a gyertyák fényénél egy félereszes tető alatt eddegélünk, iddogálunk, beszélgetünk, hallgatunk. Pattog a lavenka, a kályhacsövön izzó lángcsóva szökik az erdő sötétjébe. Itt nem kínos a félórás csend, magától értetődik. Szépek vagyunk így együtt, ember az emberre kíváncsian. Még az erdei vadak is megirigyelnek minket. Két nyúl és egy kismadár érkezik. Szili azt mondja, ez egy olyan madár, ami nem tud repülni, csak lépdelni. Bólogatok. Olyan meggyőzően magyarázza, hogy elhiszem neki. Hát nem is tudom… Nekem most már kezd kifejezetten gyanús lenni ez a gyerek.

Edina, Domokos kislánya előveszi a tolltartóját. Biztos rajzolni szottyan kedve, fut át rajtam. Kicipzárazza, és a színes ceruzák helyén színes lepkék fekszenek egymáson. Ez biz’ egy nagyon komoly lepkegyűjtemény! Egyik szebb, mint a másik, nincs két egyforma, a völgyben gyűjtötte. Edina részletesen előadja a lepkegyűjtési technikáját, még jó, hogy nem vagyok állatvédő. Sőt. Nem tudom, hol és mikor, de előbb-utóbb hasznosítani fogom a hallottakat, az hétszentség. De most aludjunk, pihenjük ki magunkat, mondja Imre, mert kólikásan nem lehet dolgozni.

Hipp-hopp, szakadozik az éj fekete vászna, kinyúl a hajnal a hegyek mögül és rózsaujjával finoman megérinti a homlokunkat. A gyermekek kivételével talpon vagyunk. Ülök a lócán, Anikó, Domokos felesége, aki a gyerekekkel júniusban csatlakozott a csapathoz, kávét főz, teát, aztán reggelit tesz a tűzhelyre. Jaj, nagyon elkél itt egy asszony! Nemcsak azért, hogy ételt tegyen az asztalra. Asszonyi nyugalmától és visszafogott félmosolyától még a boksa füstje is jobban száll. Elmeséli, hogy hiába próbálja lebeszélni az urát az égetésről, lenne munka Farkaslakán is a tejüzemben, de Domokost hívja az erdő, neki kora tavasszal mennie kell. Mindig megbeszélik, hogy ez az utolsó égetés, aztán dehogy, itt kötnek ki végül a völgyben.

A makulátlan reggel sétára csábít. Járjuk a hegyek kacskaringós ösvényeit, nézzük a kimélyített hegyi út szélén a félig kimosott fák kétségbeesetten kapaszkodó csupasz gyökereit. A legközelebbi viharban ez biztos kidől, mondja Szili, és tudálékosan megpaskolja a százéves fa törzsét. Aztán virágot szed, ideadja, a kontyomba tűzöm. Majd eltűnik, és lila virágú gyógynövénycsokorral érkezik. Elmondja, hogyan kell teaforrázatot készíteni belőle, és az mire jó. Kétségtelen, ez a gyerek nagyon tud valamit, amit nem tanítanak az iskolában. Anyukája elmondása szerint, ha suliba kell mennie, olyan arcot vág, mintha a fogát húznák.

És végre-valahára elérkezik a nagy pillanat, igen, gyújtunk. Miklós szakszerűen dolgozik, lángra kap a boksa közepén a fával kirakott kémény, a gyújtás. Száll a füst a favulkán csapott tetejéből, gomolyog, s mintha a fa tulajdon lelke lenne, nem akaródzik még átköltözni a másvilágra, időzik valamicskét ebben a gyönyörűséges völgyben. S milyen igaza van! A boksa rövid nyakából, csapott vállából is elő-előtörnek haloványabb füstcsíkok. Így kell ennek lennie, szép fehér a füst, gond egy szál se. Ha kékül, port kell lapátolni rá, mert ott igazi égést jelez, nekünk pedig fojtott égés kell. Persze történhetne nem várt esemény is. Hogy mi? Hát például, ha megpuffadna a boksa, megrázná magát, mint egy rakoncátlan csikó, mint akinek a testében felgyülemlett a düh. Szóval megrázná magát, mert a sok gáz megrepesztené a testét, és meggyulladna a szalma a repedések mentén. De ez most, hála Istennek, nem történik meg. Volt már tragédia bőven. Meséli Imre, hogy egy szénégető asszony Erdélyben, magára maradván a szénégető helyen, felmászott a boksához támasztott létrán, hogy betemesse azt a fránya kéken füstölgő furulikat. De szerencsétlenségére beszakadt a boksa, szegény asszony bezuhant az izzó fa közé. Berántotta az ördög. Mert ördögi mesterség ez. Este jönnek haza a férfiak, keresik az asszonyt, szólítják, de csak a hegyek visszhangoznak. A macskája meg ott fekszik a boksa mellett és keservesen nyávog. Nyolcvan százaléka elégett, meséli Miklós, én meg elképzelem, mennyi is lehet az a kevéske húsz százalék, ami az asszonyból maradhatott.

Nem, nem történik most semmi rossz, áldás van rajtunk, mestermunkát végeznek a mesterek. Majd holnap, holnapután lesz itt tűzijáték is, nem kell azért messzire, a városba menni. A furulikakból, vagyis a pillácsokból szikrák pattannak az éjszaka sötétjébe, ott fújja majd ki a tüzes paripa a szikrát, meg a széngázt és a dühöt.

De nincs idő teketóriázni, a hajnal hűvösében ripsz-ropsz neki kell látni a másik, a leégett boksa kibontásához. Mint egy nagy fekete asszonyt, ki kell csomagolni a göncei közül. Elő a szerszámokkal, a csákánnyal, a csákánykapával, a lapáttal és a szénhúzó gajmóval, amit itt kankónak hívnak. A faszéndarabkákat a jó meleg boksaméhből életre kell segíteni. Ki kell őket huzigálni onnét. A széngyerkőcök sírnak-rínak, hisztiznek, aztán percegnek, sisteregnek, párállnak a rájuk löttyintett hideg víztől. Ez amolyan keresztelés is. Most adnak nevet nekik. Lesz belőlük HOLZKOHLE aus BUCHE, CHARBON de BOIS d’HÊTRE vagy CARBONE di LEGNA di FAGGIO. Attól függően, ki lesz a keresztapjuk. De olyan is akad, akit egyszerűen csak faszénnek hívnak majd. A zsákban már meg sem mukkannak. Örökre elhallgatnak. Némán nőnek fel, akárcsak a fák.

Anikó jön, ebédre hívogat. Hú, de koszos vagy, kicsi Szilárd, mondja a fiának. Istenem, hát dolgoztam, feleli a fiú, és ahogy mondja, koromfekete arcából kiragyog két szép szeme.