Így nyílik ma magyar bánya

Betettem a csomagtartóba a gumicsizmát, nehogy meglepetés érjen. Hát ért: a külszíni szénbányában kis túlzással körömcipőben is végigsétálhattam volna. A munkaterületen se munkagépek, se fekete por, se munkások, se szén, csupán egy jókora mélyedés. Ebben beszélgetünk Kaufmann Tiborral, a bányát üzemeltető Calamites Kft. főmérnökével, ám úgy tűnik, nemcsak mi álldogálunk a gödörben, pontosan ott van a cég is. Áprilisban kezdték a termelést, augusztusban már be is fejezték. Kotrógépekkel tárták fel a területet, harminc-negyvenezer tonna mecseki aknaszenet szerettek volna kitermelni az első évben, de ebből csak kétezer-négyszáz lett. Augusztusban ugyanis falba ütköztek – szó szerint: a szénréteg elfogyott, és körös-körül nem maradt más, csak agyag.

– Tíz-húsz méterrel odébb már lennie kell szénnek, csak nem tudjuk, melyik irányba induljunk – mondja Kaufmann Tibor.
– Vissza, az irodaépületbe – javaslom, mert időközben Verbőci József ügyvezető igazgató is befutott. Míg odaérünk, a tájat nézem: a negyvenhektárnyi bányaterület – a három feltúrt hektárt leszámítva – a valóságban egyelőre inkább akácos hegyoldal, benne turistaút és magasles. Alatta viszont szén, amit a cég szeretne megtalálni. Ám egy-egy vaktában végzett próbálkozás százezrekbe kerülhet, így inkább további kutatásokat terveznek. Csakhogy a kutatás milliós tétel, aminek finanszírozásához szeretnék előbb az eddig kitermelt szenet értékesíteni. Ehhez viszont vevőre volna szükség.

– Ezer tonnát megvásárolt belőle az Ajkai Erőmű, de kiderült, hogy nekik a mi parázsszenünk nem megfelelő, mert nincs hosszú lángja. Ez a pofon nem esett jól, mégse jött rosszul: elhatároztuk, hogy magunk leszünk a nagyüzemi felhasználók. Bekapcsolódtunk egy cseh–német–lengyel–magyar kísérleti programba, szeretnénk elérni, hogy a széncseppfolyósításra és szénelgázosításra vonatkozó kutatóközpont nálunk létesüljön. Abban használnánk fel kísérleti célra az innen kitermelt szenet. Tervezünk továbbá az itteninél jóval nagyobb, évi 2,4 millió tonna kapacitású mélyművelésű szénbányát is a közelben, amihez csatlakozna egy erőmű is. Hogy pontosan milyen legyen az erőmű, azt is megmutatnák a kutatóközpontban végzett kísérletek.

Szinte hallom a zúgást, zakatolást, látom a milliárdos, hipermodern iparterületet és a több száz munkást. Aztán felállok az ütött-kopott hosszú fapadról, vetek egy pillantást a szegényes, pici irodaház csupasz belső falaira, és kisétálok. A bejárat mellett felstócolt fahasábok. Idén még, gondolom, ezzel fognak fűteni…

►

Bár a hangulat a bánya körül fűtés nélkül is forrong, a gépek helyett pedig leginkább Szebényi Mihály feje zúg. Cégét, a Szebényi és Társa Kft.-t a csőd közelébe sodorta a bánya, tizenkét alkalmazottjából ötöt már elküldött. Néhány hónapja még az összes gépi földmunkát ők végezték a Calamites Kft.-nek.

– Tönkretettek. A szerződésben vállaltakat teljesítettem, negyvenezer köbmétert kitermeltem. Ötvenmillió forintnyi szolgáltatást végeztem, ebből húszmillió forint csak üzemanyagra ment el. Az egészből nyolcmillió forintot fizettek ki.
Említem, hogy további kutatásokat terveznek, mire keserűen felnevet. Meséli, hogy járt már a területen geológus és megállapította: a jelenlegi szinten értékelhető szénvagyon nincs. Tizenöt méternyivel lejjebb esetleg lenne, de annak kitermelési költsége százötven-kétszáz millió forint…

– Az egész csak spekuláció, ez a cég nem rendelkezik kellő anyagi háttérrel. Feltúratták a földet, és ment a nagy hírverés. A bányászati jogot szeretnék állítólag értékesíteni. Hogy közben nyolc-tíz ember elhullik, mit számít az nekik? Azzal se törődnek, hogy a kitermelt szén engem illet, az lenne a munkámra a fedezet. Ehelyett a hidasi vasútállomáson árusítják – az én szenemet…

►

Irány hát Hidas, ahova már Borbély Sándor bányamester kísér. Ő az egyetlen egykori bányász Nagymányokon, aki munkát kapott az új bányában. Huszonöt évet dolgozott a föld alatt, többször küzdött a saját és társai életéért, mégis szép volt – meséli. De nemcsak az emlék maradandó, hanem a szilikózis is. S hogy az lesz-e a most kibányászott mecseki aknaszén, az is hamarosan kiderül. A Calamites Kft. ugyanis tényleg árusítja a szenet, a fele a kupacokat őrző, védő és árusító Lengyel András szerint már elkelt.

Pedig ez a szén gyakorlatilag por, ráadásul elképzelhető, hogy eltüzelése után kicsit büdös lesz, kéntartalma ugyanis esetenként jóval határérték feletti lehet. A nagyüzemi felhasználást ez is megnehezíti. Ám míg egy erőműnél a kénkibocsátást szabályozzák, addig Mari néni annyit ereget ki a kéményén, amennyit csak az orra elbír. Pénztárcáját viszont ez a szén kevésbé terheli: feleannyiba kerül, mint a konkurenciáé, míg fűtőértéke nem sokkal kevesebb. Ezért is remélik, hogy legalább a lakosságnak sikerül eladni.

– És ha elfogy, lesz utánpótlás? – provokálom Lengyel Andrást.
– Legyünk optimisták! – mondja. – Csak hát itt vannak a keleti ajtós csigák…

►

Meg a nyugatiak is – tudom meg Ranga Jánostól, a Zöld Forrás Egyesület vezetőjétől. Ráadásul keleti és nyugati együtt világviszonylatban is csak egy negyvenszer háromszáz méteres sávban fordul elő. Épp ott, ahol a bánya szervizútja halad. Pech. Hogy a bányának vagy a csigáknak, azt hamarosan a Legfelsőbb Bíróság dönti el.

A testületnek amúgy is volt már dolga a bánya szervizútjával: néhány földtulajdonos, akiknek területén az út keresztülhalad, megtámadta a kisajátítást, így nemrég rendeltek el új közigazgatási eljárást. S amíg az le nem zárul, az utat nem szabad használni. A bánya tehát szigetté vált: ha lenne is pénz, s hozzá szerencse – vagyis megtalálnák a szenet, amire ráadásként még vevő is akadna –, akkor sem tudnák az árut kiszállítani.

►

De nem akar itt szenet senki, csak bányának álcázott fejőstehenet – állítja néhány helybéli is. Köztük Ferenc Sebestyén, akit a szervizút szintén érzékenyen érint.

– Csak az állami és uniós pénzeket akarják lenyúlni, de hoppon maradtak – mondja. S hogy ő mit akar? Hogy az erdejét adják vissza. Nehéz lesz – gondolom, amint lépdelünk egykori területén: a szervizút nyomvonalán már mindent letaroltak. Egy hektárt sajátítottak ki tőle, körülötte nyolc maradt, benne akácok, diófák. S hogy mi lenne az az összeg, amiért mindezen túltenné magát? Hektáronként ötmillió forint.

– Nehogy maga is a pénzre hegyezze ki – robban be a beszélgetésbe Báter Zoltán. – Nem akarunk bányát, nem akarunk port, ipart, prostitúciót, és nem akarunk utat. De ha lesz, akkor fizessék meg rendesen. Maga eladná a házát négymillióért? Ugye, nem? Hát negyvenért? Nem? És négyszázért? Na, látja, erről van szó.

S ugyanezzel a lendülettel egy hatvanhárom éves okmányt vesz elő.
– A nagyszüleim svábok voltak, elvettek tőlük lakóházat, földet, állatokat, mindent. Akkor is a törvényre hivatkoztak, most is. Hát nem! Én a tulajdonomhoz ragaszkodom!

Olyannyira, hogy a kisajátításért járó nyolcszázezer forintot fel sem vette. Ha kiderül, hogy tévedett és a szervizút közérdek, akkor a pénzt közcélra ajánlja fel. De ha mégis neki lesz igaza, akkor a tízszeresét kéri vissza.

►

Autó zúg el mellettünk. A port csak kicsit kavarja fel, az indulatokat annál inkább. A sofőr ugyanis Karl Béla, Nagymányok polgármestere, akinek nehezen tudják megbocsátani, hogy támogatták szavazatukkal, aztán megválasztása után hirtelen bányapártivá vált.

– Azelőtt nem akarta a bányát, azt mondta, odafekszik az úthenger elé. Utána meg egyenesen felült rá – mondja Báter Zoltán.
Aztán olyant állítanak, amitől – akár van por, akár nincs – az ember lélegzete egy pillanatra eláll: Nagymányok polgármestere egy ideje önvédelmi fegyverrel jár.
– Mielőtt bemegy a szemközti boltba, széthúzza a mellényét, így, ni, hogy mindenki lássa, fegyvert hord – mondja Ferenc Sebestyén. Aztán az is kiderül, hogy városuk első emberét valakik kétszer már nagyon megverték. Tele volt foltokkal.

– Kitől kell félnie? – meredek rájuk.
– Tőlünk biztos nem, mi csak vadászatra használhatjuk a puskánkat, arra is ritkán – állítják.

A bánya az oka ennek is – mondogatják a településen, de nevét e kijelentéshez senki nem meri adni, mert – akárcsak a zöldek bányanyitást késleltető, majd szervizutat támadó sorozatos beadványai mögött – a háttérben gazdasági ellenérdeket sejtenek. Ekkora hűhó ezért a kis szénért? – kérdezem, de felvilágosítanak: a mélyművelésű bányával együtt a mélyben lapuló szénkészlet Magyarország energiaszükségletének tizenöt százalékát fedezné. Ezek persze feltételezések, melyek igazát bizonyítani egyelőre senki nem tudja. Nem úgy, mint Ferenc Sebestyén a következő állítását:
– Egyszer azt mondta a polgármester, hogy szétlövi a lábamat. Kérdezze csak meg a brikettgyári portást!

►

Ha valaminek, hát ennek biztosan lőttek – állapíthatjuk meg az egykori brikettgyár előtt állva. Az üzemcsarnok tetejét elvitte a vihar, a gépeket benőtte a bodza. A látványnál csak Frank Imre szomorúbb. 1970 óta dolgozott itt, üzemvezetőként ment nyugdíjba, végül vagyonőrként vették vissza. Igaz, őrizni már alig van mit, a 2002-es bezárás óta mindent elloptak, ami két mázsánál könnyebb és nem volt lebetonozva.

S ha egyszer mégis lenne Nagymányokon igazi bánya, az milyen hatással lehetne az egykori gyárra? Semmilyennel. A külszíni kapacitásához az üzem túl nagy, a tervezett mélyművelésűéhez pedig túl kicsi volna. Marad hát a lövöldözés – legalábbis az egykori légópincében, ahol a polgármester sportlövészeti centrum kialakítását tervezi. Ezt is bevésem hát a kérdések sorába, amiről beszélni szeretnék Karl Bélával, és elindulok a hivatalába.

►

– Madárfüttyből nem lehet iskolát fenntartani, utat javítani – mondja a legsúlyosabb indokot Karl Béla, amiért végül a bányanyitás mellé állt. S hogy jól tette, számára nem kérdés. A lakók többségének sem, erre utal legalábbis, hogy a 2010-es választáson az előzőhöz képest harminc százalékkal több szavazatot kapott. Sorolja az eredményeket: a várossá nyilvánítást, az öregtelepnek nevezett településrész rehabilitációját, az új szökőkutat, a megmentett iskolát. És mondja a terveket: a brikettgyár helyén sporttelep létesítését, ipari park bővítését, a kőbányanyitást. Végül előhozom, amit hallottam, és amire a legkíváncsibb volnék: a súlyos bántalmazásokat, a robbantási fenyegetést és az önvédelemre kapott fegyverét. S kérdezem: kitől fél?

– Semmitől és senkitől, de irtózom a rosszindulattól, gátlástalanságtól és ostobaságtól – kezdi válaszát, majd elhallgat. Egy darabig várom még a folytatást, aztán lesütöm a szemem. Nem jó érzés látni, ahogy egy férfi sír.