Ki nyöszög az éjszakában?

Az egyik legritkább hazai emlősünknek gondolhatnánk, de csak azért, mert éjjeli állat, napközben csak alkalmanként mutatkozik. Viszont annál aktívabb éjjel, de ilyenkor is leginkább csak a hangját halljuk. Az udvarló pele gyakran füttyent, máskor pedig valami egészen furcsa nyekegő, ziháló hangot hallat – a legfurcsább azonban az, amikor a nyikorgó ágy nyöszögését utánozza.

Mondják éjjeli mókusnak is, mert a testalkata valóban arra emlékeztet, de sokkal kisebb és az alapszíne mindig szürke. Sötéten szegett nagy gombszem és bozontos farok jellemzi. Pofáján nincs mintázat, hosszú bajuszszálait érzékelőként használja. Hasi oldala fehéres, a testhossza és a farka egyaránt 13–18 centi, súlya pedig 15–20 deka. Hihetetlenül falánk, tápláléka főként mogyoró, tölgy- és bükkmakk, de nem veti meg a diót, a gesztenyét, az édes, leves gyümölcsöket sem. Olykor szívesen eszik húst is, gyakran kifosztja a fészkeket, megeszi a tojást, a fiókát. Vizet keveset iszik, szőlőszezonban például szinte soha.

Ősz felé téli készletet gyűjt össze az üregében. Ezt föld alatti lyukakban, sziklahasadékokban, falrepedésben, mély faodvakban rendezi be, rendszerint többedmagával. Ekkorra olyan kövér, hogy szabályosan feszül rajta a bőr. A szakirodalom szerint október derekán már az igazak álmát alussza. Lehet benne valami: egy késő őszi napon nekem is sikerült rábukkannom egy mélyen alvó pelére. A híres kisari dzsungelgyümölcsösben bóklásztam, mikor egy öreg almafa alatt rengeteg dióhéjra lettem figyelmes. Aztán megláttam a lyukat is a fán, s benne az összetekeredett szőrmókot. Ügyet sem vetett rám, nyugodtan hazavihettem volna. Az egyik legtovább alvó állatkánk: április előtt ritkán ébred. Még utána is sokáig álmos, de aztán hamarosan párosodik. Szapora ugyan, de sok az ellensége. A menyét, a nyuszt, a nyest, a görény, a bagoly előszeretettel vadássza. A Balkánon, Németországban még száz éve is igazi pecsenyének számított a pelehús, a rómaiak pedig egyenesen tenyésztették.