Mennyit ér egy hiúz nyugalma?

Fokozatosan emelkedik a terep, szűkül a völgy, egyre gyakrabban gázolunk át a patakon. A Csarna-völgyön kaptatunk a Börzsöny szíve felé. Ahogy hatolunk a rengetegbe, fény is egyre kevesebb szűrődik a fák között. Nemcsak azért, mert borús az idő, hanem, mert a néhol huszonöt-harminc méter magas, nyílegyenes bükkök is keveset engednek át.

Lehet, hogy egy év múltán már egészen mást fogok tapasztalni. A fák egy részét ugyanis az Ipoly Erdő Zrt. szeretné kivágni – ami ellen hadakozik a Duna–Ipoly Nemzeti Park. A küzdelemhez csatlakozott a WWF Magyarország környezetvédelmi egyesület is.

– Semmi sem indokolja, hogy a harminc éve érintetlen területet háborgassa az erdészet – jegyeztem még az autóban a Csarna-völgy felé tartva Gálhidy László biológusnak, a civil szervezet programfelelősének a szavait.

Másképp látja ezt az Ipoly Erdő Zrt. Mielőtt elindultam a Börzsönybe, az ő érveiket is szerettem volna megtudakolni. A cég balassagyarmati központjából azt a választ kaptam, hogy álláspontjuk megegyezik az Országos Erdészeti Egyesületével, az pedig megtalálható a világhálón. Nos, eszerint az erdőművelésre a Csarna-völgyben éppen annak megmentése érdekében van szükség. Hogy minél változatosabb fajú és korú legyen az erdő. Így lehet megvédeni az elkerülhetetlen klímaváltozástól. Ami pedig a gazdasági hasznot illeti, az másodlagos.

– Ezeket az érveket már azt követően kezdte hangoztatni az erdészet, hogy belátta, a közvélemény nem pártolja a Csarna-völgy bolygatását – válaszolta a természetvédő, amikor a világhálón olvasott érveket idézem. – De erre sincsen szükség, a klímaváltozás szerencsére nem olyan gyors, hogy az ember beavatkozását igényelje a területen.
Szakállas, hátizsákos férfi vár bennünket a Csarna-völgy bejáratánál lévő Fekete-völgy panziónál, Háncs Péter. A polgári természetőr a Börzsöny avatott ismerőjeként vállalta, hogy segítségünkre lesz a természeti értékek felfedezésében.
Vasúti sínt követve haladunk a Csarna-patak mentén. Ne valami kétvágányú, széles nyomtávú sínpárt képzeljen el az olvasó, sokkal inkább keskeny távot, amelynek egy része girbegurba, néhol a levegőben lóg. Egykor a fát szállították el rajta, de már évtizedek óta nem használják, a két évvel ezelőtti hatalmas esőzések nyomán lezúduló áradat pedig sok helyütt kimosta alóla a talajt.

– Szerencsére azóta sem állították helyre – hallgatom Háncs Pétert.
Szerencsére, mert minél kevesebb út vezet a rengeteg mélyére, annál nagyobb az esély a terület érintetlenségére. A szabályozásban sem bízhat az, akinek szívügye a természet, amit mi sem bizonyít jobban, mint a völgyben futó földút, amit eleve szélesebbre alakítottak ki, mint amire az engedély szólt.

– A mentés fontosságára szokott hivatkozni az erdészet – folytatja a természetőr.
– Ebben azért lehet igazság…
– Gondolja, hogy ha valamelyik szikláról leesik valaki, be tudna jönni a mentő? A magashegységekben sem építenek sztrádákat, hanem különlegesen kiképzett szolgálat segít a bajbajutottakon.

Mert minél több egy területen akárcsak a feltáró út is, annál inkább húzódnak vissza a háborgatást nehezen viselő fajok. Ilyenből pedig szép számmal vannak az általunk bejárt területen is.

A Drinó-patak völgyébe váltunk. A fákon itt-ott elhalványuló kék kereszt jelzi, hogy egykor túraútvonal vezetett a csudaszép területen, ám vagy húsz éve egy itt fészkelő parlagi sas miatt inkább a jó szándékú természetjárókat is más útra terelték. A ragadozó később a vadászterületéhez közelebbi helyre költözött, fészkét egy feketególya-pár foglalta el.

Az erdő mostani háborítatlansága szembeötlő. Mindenféle korú fák nyúlnak az ég felé. Némelyiküket kidöntötte a vihar, ez igaz, s látok fákat, amelyek állva haltak el.

– Az egészséges erdőközösséghez a halott fák is hozzátartoznak – magyarázza a természetőr. – A fehérhátú fakopáncs például csak ilyenben váj odút magának.
Meredek oldalra kapaszkodunk, Háncs Péter többször megáll, biztat bennünket, meglátjuk, megéri a fáradság.
– Egy hiúz vadászterületén járunk – jegyzi meg jelentőségteljesen.
– Azt is fogunk látni?
– Ahhoz ritka szerencse kell, magam is csak egyszer pillantottam meg, évekkel ezelőtt.

De hogy mégis van a területen hiúz, ezt nem csupán a hóban rögzített nyomai, hanem hőérzékelő kamerával készített felvételek is bizonyítják. A területen vélhetően mindössze egyetlen példány található, ami nem csoda, hiszen nem könnyű idetalálnia Zólyom, Selmecbánya erdeiből, amely összefüggő vadászterülete a ragadozónak. Egyetlen hiúz vadászterülete hatvan négyzetkilométer, ám a Börzsöny többet is el tudna tartani, ami jótékony hatással volna a vadállomány frissítésére.
Végre a 700 méter magasság fölé érünk, a Miklós-tetőre. Igaza volt Háncs Péternek, a területről pazar a kilátás. Alattam óriási völgy, a túloldalon pedig hegyek láncolata. És ami a legszebb az egészben, mindenütt erdő, amely ez idő tájt a zöld ezer árnyalatában pompázik. Ez az ezerhektárnyi terület képezi a vita tárgyát.

Háncs Péter Börzsöny-térképet terít a gyepre, lássam, hol is vagyunk pontosan. A térkép egy része besatírozva.
– Itt járunk – mutat egy pontra a besatírozott részen. – Természetvédelmi szempontból ez a Börzsöny legértékesebb része.
– Szeretnénk elérni, hogy ezen a területen jelöljék ki a natúrzónát – teszi hozzá Gálhidy László.

Hogy mi is az a natúrzóna? Ezt is megtanulom a természetvédőktől.
– Magyarország nemzeti parkjaiban a nemzetközi irányelveknek megfele¬lően zónarendszert kellene kialakítani. Ezek legbelső, természetvédelmi szempontból legértékesebb területe a natúrzóna, ahol semmiféle gazdasági célú fakitermelésnek nem szabadna folynia – magyarázza Gálhidy László. – A kétmillió hektárnyi erdőterületünk maradék, mintegy 95 százalékán a jóváhagyott üzemterv szerint úgyis gazdálkodhatnának az erdészek. De úgy látszik, nekik ez is kevés. Ezért már tizenöt éve nem sikerül kijelölni a natúrzónákat, jóllehet, azt a törvény is előírja.

Németországi példát említ Háncs Péter, a Bajor Erdő Nemzeti Parkban néhány évvel ezelőtt szerzett tapasztalatát. Van olyan része a területnek, ahová nemhogy a természetjárók vagy az erdészek, de még maguk a kutatók sem léphetnek – csupán ötévenként egyszer…

– Egyébként mennyi fát szeretnének kitermelni az erdészek a Csarna-völgyben? – kérdezek rá.
– A nemzeti park teljes területén tíz év alatt 120–140 ezer köbméter fát termelnek ki az erdőgazdaságok – feleli Gálhidy László. – Ebből 11 ezer köbméter jutna a Csarna-völgyre. Most már presztízskérdést csinálnak az itteni termelésből. Hogy megmutassák, ezen a területen is ők az urak.
– Óriási természeti kárral járna az itteni fakitermelés – veszi át a szót a természetőr –, már csak azért is, mert az itt élő állatok hihetetlenül érzékenyek mindenféle zavarásra, származzék az akár a motorfűrészek zajától, akár idegenek mozgásától. Arról nem beszélve, hogy eladják a fát valamelyik erőműnek, amely aztán mindössze húszszázalékos hasznosulással állít elő belőle villamos energiát.

Másik úton indulunk lefelé, mint amelyiken érkeztünk, s hamarosan kijelölt turistaúton ereszkedünk. Meglepően hamar a Fekete-völgy panzióhoz érkezünk. Távolabb éppen egy fiatal pár tart az erdőbe, a férfi hátán kisgyerek.

– Nem lehet mindent csak a pénzzel mérni – tekint utánuk Háncs Péter természetőr. – Hogyan fejezzük ki forintban azt a megtakarítást, amit ennek a családnak az egészsége ér? Hogy a gyereket az erdei levegő jótékony hatása miatt kevesebbszer kell orvoshoz vinni, az édesanyja jobb kedvvel viseli a csintalankodását, a férfi az átkirándult hétvégék után nagyobb hatékonysággal kezd hétfőnként a munkához?