Akik a természetért haltak

OROSZLÁNOKAT VÉDETT. Ha valaki sokat tett a vadon élő állatok népszerűsítéséért, akkor ezt a cseh származású, élete nagy részét Afrikában töltő Joy Adamsonról biztosan tudjuk. Elzáról, az árván maradt oroszlánról, a kölykeiről szóló lebilincselő könyv és film sokakat döbbentett rá: a vadon élő állatok valójában nem ellenségei az embernek, sőt nagyon is szerethetőek. A sors iróniája, hogy erre a felismerésre Joyt éppen egy oroszlán lelövése vezette. A ravaszt férje, az angol George Adamson húzta meg, s oltotta ki egy támadó nőstényoroszlán életét. Csak amikor a kenyerét vadőrként kereső férfi közelebb lépett a tetemhez, akkor tudatosult benne: a nagymacska csupán a kölykeit védte. Az árván maradt kicsinyeket hazavitte, s feleségével, Joyjal nevelte őket. Ezek egyike volt Elza. Az ő történetét megírva tett szert világhírnévre az asszony, aki bőséges szerzői jogdíjait az afrikai macskaféle nagyragadozók életének kutatására és védelmük szervezésére fordította.

Ez okozta a halálát is. Holttestét 1980. január 3-án fedezte fel az egyik beosztottja. Kezdetben ugyan arra gyanakodtak, hogy sebei oroszlántól származnak, ám a tüzetesebb vizsgálat egyértelművé tette, hogy gyilkosság áldozatává vált. A gyanú egy elbocsátott alkalmazottra terelődött, akit végül azért nem ítéltek halálra, mert vélhetően csupán segítője volt a valódi tetteseknek, akik szőrmecsempészként az ellenségüket látták Joyban.

GORILLÁK MELLETT NYUGSZIK. Tizennyolc éven keresztül tanulmányozta Ruandában a gorillák életét az amerikai Dian Fossey. Egyike volt a neves antropológus, Louis Leackey angyalainak: az amerikai tudósnak ugyanis három nőtanítványát sikerült rávennie arra, hogy a főemlősök életét közvetlenül megfigyelve jussunk közelebb az emberi szokások kialakulásának nagy rejtélyéhez.

Nos, a fiatal hölgy egész életét a gorillák megfigyelésének és védelmének szentelte – egészen addig, míg 1985 karácsonyán merénylők nem végeztek vele. Dian Fossey szinte a terepre érkezésétől kezdve küzdött a vadorzók ellen, s akiket tudott, börtönbe is juttatott. A gorillák védelmezőjével szemben érzett gyűlöletet mi sem bizonyítja jobban, mint hogy a gyilkosok áldozatuk több ezer dollárját és utazási csekkét, értékes fényképezőgépét a helyszínen hagyták. Végrendeletében Dian Fossey teljes vagyonát a gorillák minél teljesebb védelmére örökítette, s kívánságára abban a temetőben hantolták el, amely számos, vadorzók által meggyilkolt emberszabású majomnak is végső nyughelye.

SZEGÉNYEKÉRT IS HALT. Utazzunk tovább Brazíliába, ahol a természetvédők élete különösen veszélyeztetett. Az amerikai születésű Dorothy Stangot, a Namuri Miasszonyunk Nővérek tagját 2005. február 12-én érte halálos lövés. Bérgyilkosok végeztek vele, mert védte az Amazonas mentén élő szegényeket és a természetet – e kettő Brazíliában a legtöbb esetben elválaszthatatlan egymástól. Tette ezt annak ellenére is, hogy korábban a földbirtokosok már többször halálosan megfenyegették.

Stang nővér a hetvenes évek elejétől állt a szegény, hivatali ügyekben járatlan lakosok mellé, s igyekezett elérni, hogy ne fosszák meg őket területeiktől. Itt valóban fenntartható életmódot folytattak – vagyis nem vettek el többet a természettől, mint amennyire az folyamatosan meg tudott újulni. Ugyancsak védelmezte a szegényeket azoktól a bandáktól is, melyek időről időre a földesurak megbízásából törtek rájuk, hogy elűzzék őket. Dorothy Stang jelmondata: „Az erdők halála az életünk vége.” A nővér az őslakosok érdekében indult tárgyalásra azon a bizonyos reggelen is, amikor két bérgyilkos állt elé. Kérdezték tőle, van-e nála fegyver. Egyedül a Bibliám – válaszolta Stang nővér, majd kinyitotta és olvasni kezdte: „Boldogok a lelki szegények…” Az első lövés ekkor érte. Amikor arcra bukott, a másik bérgyilkos még négy lövést eresztett a hátába és a fejébe.

HÁZA ELŐTT LŐTTÉK AGYON. Ugyancsak egy személyben volt a szegények és az esőerdők védelmezője a brazil Chico Mendez szakszervezeti vezető. Sorsa is hasonló, mint a missziós nővérnek: lőfegyverrel gyilkolták meg.
Mendez már fiatalon elkötelezte magát a közélet mellett, s városában, Xapuriban megalapította a gumifacsapolók szakszervezetét. Ezek után magától értetődő, hogy elkötelezte magát a fák, az őserdő, a természet, s – ahogy ő fejezte ki magát – végső soron az ember(i)ség védelme mellett. Tudta, hogy csak úgy lehet hatékony, ha minél nagyobb összefogást sikerül elérnie. Jó szervezőként egyre nagyobb hatással volt a természettel szorosan együtt élő falvak, közösségek népére. Hamarosan országos hírnévre tett szert, sőt elérte, hogy Washingtonban a Világbank képviselői tárgyalóasztalhoz üljenek vele.

Közben szűkebb környezetében kampányt szervezett a marhatenyésztők erdőirtási elképzelései ellen. Tudta, hogy az egyre szaporodó fenyegetéseket nem tekintheti üres beszédnek. 1988. december 15-én megjósolta: nem fogja megérni a karácsonyt. S valóban, egy hétre rá a lakása előtt egy farmer végzett vele. Chico Mendez volt a hozzá hasonló célokért küzdő aktivisták közül a 19., akit abban az évben Brazíliában meggyilkoltak.