Kajner Péter: Nem társunk a természet

– Éppen árvizes időszak utóját éljük. Rendkívülinek tekinthető a mostani időjárás?
– Lassan szinte minden esztendőről elmondhatjuk, hogy rendkívüli. Tavaly aszályos volt az év, ami csak a mezőgazdaságban körülbelül 300 milliárd forintos veszteséget okozott. Előtte, 2010-ben az átlagosnál sokkal több csapadék hullott – a belvizek, árvizek kárait 70–100 milliárdra becsülték.

– Van egyáltalán olyan időszak, amelyik kedvezőnek tekinthető?
– Az utóbbi évszázad 51 évében a mezőgazdaság számára a kelleténél kevesebb csapadék hullott, 32-ben pedig több. A maradék 17-ről mondhatjuk el, hogy optimális mennyiségű égi áldást kaptunk.

– Pedig a szakemberek szerint van elegendő víz az országban, csak elfolyik.
– Vízjárás szempontjából a Kárpát-medence tekinthető egységnek, nem Magyarország, s összességében valóban van benne elegendő víz. Azt a nedvességet, ami a medence közepéről hiányzik, a folyók szállítják ide a Kárpátokból. Ezért is kellene az átfolyó vízzel ügyesen gazdálkodnunk, mint ahogy azt tették eleink.

– Miért nem használjuk az ő tudásukat?
– Ennek az egyik fő oka, hogy egyelőre olcsó és bőséges energiaforrás áll a rendelkezésünkre. Úgy hívják, hogy olaj. Így lehetséges, hogy ma egyetlen kalória ételt 8-10 kalóriányi energia felhasználásával állítunk elő, ami a konzervek esetében elérheti a húszat is. Korábban, amikor kézi erővel dolgoztak az emberek, meggondoltak minden mozdulatot, az egyenleg pedig éppen az ellenkezőjét mutatta. Meghökkentő tény, hogy a kezdetleges gazdálkodási formák egykalóriányi izomerőből akár 10-15 kalóriányi élelmet is előállíthattak – persze nyilván nem a mai tömegben. Ez csak úgy volt lehetséges, hogy együttműködtek a természettel, annak energiáit hasznosították a maguk javára, nem pazaroltak.

– Mit jelentett ez a vízgazdálkodás szempontjából?
– Legelőször is annak a tudatosítását, hogy a vízrendszer nem csupán néhány főfolyóból áll. Mint ahogy az ember szervezetében sem csupán főerek szállítják a vért, hanem mellék- és hajszálerek is. Ugyanígy a folyót is kisebb vízfolyások táplálják, s közben tárolják a nedvességet az erdők, rétek, legelők, vizes élőhelyek is. Mint a testünkben a sejtek.

– Az erdők, rétek, legelők területe ma viszont már csak a töredéke az évszázadokkal ezelőttinek.
– És ezzel ki is szárítottuk az ország területét. A vizet öntözéssel igyekszünk ugyan pótolni, de ezt csak nagyon kis területen engedhetjük meg magunknak. Valamikor hagyták kilépni a folyókat medrükből és terelgették, kormányozták azt. Ezzel egyrészt pótolták a nedvességet, másrészt termékennyé tették a talajt.

– Ez volt a fokgazdálkodás?
– Lényegében igen. A nagyvíznél az úgynevezett fokokon keresztül lépett ki a folyóból a víz, amely a részben emberi munkával alakított természetes, illetve mesterséges vízfolyásokon keresztül árasztotta el az árteret. A sekély víz gyorsan melegedett és kiváló ívási lehetőséget nyújtott a halaknak. Amikor apadni kezdett a folyó, a víz a fokokon át visszafolyt, ám a száját rácsokkal elreteszelték – ez bőséges halfogásra adott lehetőséget.

– A mélyebben fekvő részekről azonban sohasem tudott visszafolyni a víz.
– Éppen így volt jó. A területeket annak megfelelően hasznosították, hogy milyen volt a domborzatuk. A mélyebb területeken a tavakat, a vízi növényeket hasznosították, halásztak. A gyakran elöntött üde rétek lassabban száradtak ki, ezért a legforróbb nyári hónapokban is legelhették a buja füvét az állatok. A magasabban fekvő terület pedig kiváló táptalaja volt a gyümölcsényeknek. Ezeket azonban szintén nem úgy kell elképzelnünk, mint a mai gyümölcsöskerteket, ahol jókora területen csak egyféle gyümölcsöt termesztenek. Az ártéri gyümölcsös termékenységét a sok napsütés, az elöntések biztosították. A „növényvédelmet” pedig az erdő biológiai változatossága.

– Egy jól működő és fenntartható rendszert vázol. Miért változtatott ezen az ember?
– Andrásfalvy Bertalan azt mondja, akkor bomlott meg a természet és az ember közötti egyensúly, amikor az ember és az ember kapcsolata is megromlott. Amikor a természetre már nem társként, hanem a minél nagyobb bevétel, profit érdekében kiszipolyozandó területre kezdett tekinteni. Akárcsak a sok ezer, százezer holddal rendelkező földbirtokosok a zsellérekre.

– A változások milyen hatással voltak a klímánkra?
– A globális éghajlatváltozást megelőzték a lokális, azaz helyi változások, melyeket az erdők, vizes területek visszaszorítása okozott: ezek hűtő hatása már kevéssé érvényesülhetett. Gondoljon csak bele: a szántók talaja az év nagy részében fedetlen, ami által jobban melegszik. A felszálló hő a felső légréteget is melegíti, a benne lévő pára pedig nem tud kicsapódni, kevesebb lesz az eső. Ráadásul a szabályozott, kiegyenesített folyók medre bevágódik, a talajvíz szintjét is leviszi. Ma drága, bonyolult és kockázatos rendszerek vezetik el az árvízi víztöbbletet, ami lehet, hogy egy hónappal később már hiányzik.

– Az, hogy a mostani vízgazdálkodásunk helytelen, könnyen belátható. De miként lehet ezen segíteni? A fokgazdálkodás elhagyása óta a lakosság megsokszorozódott, utak, városok épültek az egykori árterületen, ezért arra visszatérni lehetetlen.
– Ez így igaz, azonban a vizeinkkel lehetne bölcsebben is gazdálkodni. Amit a régiektől át lehet, sőt kell venni, az a szemlélet: a természet nem forrás, hanem társ. Nem lehet többet elvenni tőle, mint amennyit adunk neki. Mintaterületek kialakításával tapasztalatokat kell szereznünk a helyes tájhasználatról, amelyre aztán át kell térnünk nagyobb léptékben is.

– Mit jelent mindez a menetrendszerűen érkező árvizek elleni védekezésben?
– A gátakat tovább magasítani nem lehet. Ezt a gondolatot magáévá tette a Vásárhelyi-terv továbbfejlesztése is, a Tisza mentén. Az árvízi víztöbblet kivezetésére építik a víztározókat. Ezekkel viszont az a probléma, hogy hatalmas víztömeget szorítanak magas gátak közé. Ehelyett sokkal ésszerűbb lenne kisebb beavatkozásokkal, az ártér természetes mélyületeibe vezetni a fölösleget és ehhez igazítani a gazdálkodást.

– Vannak még ilyen helyek?
– Koncsos László, a Budapesti Műegyetem professzora és kollégái 19 ilyen helyet azonosítottak a Tisza árterében. Ha a mélyárterek sekély árasztásának rendszere létrejönne, akkor a most épült, épülő tározóknál sokkal több vizet tudnának fogadni, ez ráadásul az állandó, sekély vízborításnak köszönhetően rendszeres ártéri tájgazdálkodást tenne lehetővé.

– Ez a mostani rendszernél bizonyára tájbarátabb volna, ám a gazdákat mégsem készteti a természettel való nagyobb együttműködésre.
– A helyes vízgazdálkodás éppen ezért nem vízügyi, hanem tájhasználati, tágabban értelmezve gazdasági, társadalmi döntés kérdése. A szántóművelés ma rengeteg helyen gazdasági szempontból is értelmetlen, csak a támogatás tartja fenn. Ezért kellene átalakítani a gazdasági ösztönzőrendszert. A gazdák legtöbbször nagyon is jól tudják, mit hol érdemes termelniük, ám mégsem mindig így tesznek, mert legegyszerűbben a legtöbb pénzhez a szántóműveléssel jutnak.

– Önök ezzel szemben mit javasolnak?
– Be lehetne vezetni például a Zöld Pont rendszert. Ebben a kiindulásnál felmérik az adott terület természeti állapotát, s ha az az idő előrehaladtával javul, plusztámogatáshoz jut a gazda. Vissza kell szorítani a nagytáblás szántóművelést, mert ez tönkreteszi talajainkat, vizeinket, kiszárítja a Kárpát-medencét. Törekednünk kell a víz visszatartására a természetes rendszerekben, valamint a biológiai változatosság és az erdőségeink gyarapítására. A tájhasználat kialakításában pedig döntő szerepet kellene adni a helyi közösségeknek. Az adott területet az adottságainak megfelelően kell használnunk – beleértve a vízjárásokat is –, mert ez jó a természetnek. S ami a természetnek jó, az jó lesz az embernek is. Kialakíthatnánk végre a szelídvízországot – ha akarnánk.