Zátony kell az ollósnak

A korallzátonyok pusztulása sajnálatos módon manapság is folyik, aminek legjelentősebb oka az ember által előidézett természeti változások: vízszennyezés, savas esők, túlhalászás és hasonlók. E pusztulás pedig nagyon rossz hatással van a zátonyok apró lakóira is, hiszen elvesztik az életterüket, aminek következtében létszámuk és fajszámuk is csökken. S mivel e vízi élőlények a tápláléklánc kihagyhatatlan részét képezik, hiányuk igen jelentős mértékben kihat a nagy korallzátonyok vidékén élőkre. Nem kis területekről beszélünk: az Ausztrália keleti partjaitól nem messze lévő Nagy-korallzátony majd’ 35 millió hektáron terül el – hazánk területe 9,3 millió hektár.

A tanulmányból kiderül, hogy a kutatók átböngészték a világ minden tája múzeumainak adatait, és összegyűjtöttek az őslénytani feljegyzésekben szereplő valamennyi információt a földtani középkor (mezozoikum) időszakáról a kutatás alanyairól, a rákokról. Ezt a hatalmas adatmennyiséget számítógépbe táplálva dolgozták fel. Megállapították, hogy e kor végén mintegy 300-szor több tízlábú rákfaj élt a vizekben, mint a kor kezdetén. Ismervén a bolygó földtani változásait abban az időben, magától adódott a következtetés: a korallzátonyok terjedése együtt járt a rákfajok sokasodásával. Ahogy az is kiderült: a 150 millió évvel ezelőtti jelentős korallpusztulással egy időben a rákfajok mintegy négyötöde kipusztult.

A korallzátonyok jelenlegi pusztulási üteme mellett évszázadunkban a rákok több ezer faja is kihalhat. Ekkor ennivaló híján a kis halak elköltöznek, a kis halakat evő nagy halak szintén, az addig nagy halakat evő emberek pedig – elgondolkodhatnak, hogy mit rontottak el…