Aki etet, az diktál!

Azt ugyan már majdnem biztosan tudtuk, hogy nem a gólya hozza a gyereket, de az igazságtól azért még messze volt a megszülető növényi mag példázata. Így hát régen érzett izgalommal készültem a tápiószelei Magbankba.

Ötvenes évek helyett még régebbre, a XIX. századba vezet a gondozott fasor; messziről látszik rajta, hogy nem a szocialista tervgazdálkodás eredménye. Aztán megtudom, az itt élt Szelényi család ültette: az a Szelényi Lajos, aki például a Széchenyi család háziorvosa is volt.

A szabadságharc bukása után befogadta a bujdoklókat, amiért tíz év várbörtönre ítélték, amelyből ötöt le is töltött Kufsteinben. 1885-ben aztán a kúriát – a parkban álló gazdasági épületekkel együtt – az Országos Magyar Gazdasági Egyesületnek adományozta, később ebből lett az Agrobotanikai Intézet, majd legújabban a kissé talányos nevű Növényi Diverzitás Központ. De erre a falubéliek csak legyintenek: keressük csak az Agrobotanikát, mondják, úgy ismeri itt mindenki.

– Mi volna hát ez a növényi diverzitás? – kérdezem Peti Erzsébetet, a fiatal programvezetőt. (Hogy milyen programot ve¬zet – erről is lesz szó, hamarosan.)

– A diverzitás sokféleséget jelent, vagyis sokféle növény központja lennénk, ami esetünkben e sokféle növény magbankját, pontosabban génbankját jelenti.

– Ha megengedi, egy számszaki kérdéssel nyitnék: hányfajta magjuk van?
– Elfáradna, mire megszámolná, de mi is… Darabra nem tudjuk, de a főbb csoportfelosztást elmondhatom. Először is vannak a kultúrnövények, amelyeket termesztünk és megeszünk, ezek egy részét mi gyűjtjük és őrizzük. Jelesül a szántóföldieket és a zöldségféléket. Ezekből 1100 fajta magjait őrizzük 95 ezer mintában.

– És a többiek, például a gyümölcsök? Kedvencem, a dinnye?
– A dinnye nem gyümölcs – néz rám szigorúan –, az zöldség. Ezért aztán nálunk van.

– Ki hitte volna, hogy a dinnye nem gyümölcs, hanem zöldség? Hatvan éve eszem, egy világ dől most itt össze bennem…
– Az eddigiekből úgy tűnik, talán nem lenne célszerű elmerülnünk a botanika rejtelmeiben… Vagyis higgye el, hogy az a közkeletű vélekedés, miszerint ami édes, az gyümölcs, ami meg nem, az zöldség, nem helytálló. Botanikailag van valódi termés, ami a virág magházából képződő, a magvakat magába foglaló, védő rész, és van áltermés, amelynek felépítésében nemcsak a magház, hanem a növény más részei is részt vesznek. Ugye, érthető?

– A szavak igen, csak az ezekből alkotott mondatok… És hol van a többi zöldséggyümölcs?
– Társintézményeinkben. Újfehértón őrzik az almástermésűeket – alma, körte, birs és a többiek –, Cegléden a csonthéjasokat, de nem mindegyiket, mert például Érden vannak a meggy, a cseresznye és a dió különféle fajtáinak a magjai, Fertődön pedig a bo¬gyós¬gyümölcsűek, a szamóca, a málna, a szeder, a ribiszke és társaik.

– Ez derék. De jut eszembe, én nem is a kultúrnövények, hanem az itteni program miatt jöttem, amiről azt hallottam, hogy egész Európában is egyedülálló kezdeményezés.
– Nem egyedülálló, mert rajtunk kívül még Angliában is van ilyen: ennek a programnak a segítségével összegyűjtjük a vadon élő, őshonos magyar növényeket. Ezt a munkát öt éven át támogatja az Európai Unió és a magyar állam.

– És mi végre jó ez nekünk?
– Azt talán nem kell bizonygatnom, hogy a növények nélkülözhetetlenek a földi élethez, hogy milyen fontos az élővilág biológiai sokféleségének a megőrzése. Nemcsak az állatfajok, hanem olykor a növények is veszélyeztetve vannak, ezért jöttek létre a világon sokfelé növényi génbankok, hogy összegyűjtsék és gondosan tárolva életben tartsák egy-egy fajta magvait, szaporítóanyagát, hogy ha szükséges, reprodukálható legyen a kihalófélben lévő egyed. Ez a munka Magyarországon már fél évszázada tart, és az angolok mellett néhány éve mi kezdtünk bele másodikként a vadon élő növényfajták magvainak tárolásába is.

– Ezekből mennyi lehet?
– Magyarországon nagyjából 2200 őshonos, vadon élő növényfajról tudunk.

– Ugye, inkább ne kérdezzem, hogy ezt meg honnan tudjuk?
– Ne tegye, mert hosszan válaszolnék… Sőt azt is tudjuk, hogy ezek közül 1600 lehet alkalmas a megőrzésre, vagyis a tárolásra. A 2010-ben kezdődött és öt évig tartó programunkban arra vállalkoztunk, hogy ennek az 1600 fajtának a felét, vagyis 800 vadon élő növényt begyűjtünk és magvaikat elhelyezzük a génbankunkban.

– Hol tartanak most?
– Hatszáznál, de remélem, 2014-ig végzünk. Aztán majd újra pályázunk a következő 800 miatt.

– Most már csak azt kéne megtudnom, hogyan gyűjtik a magokat. Gondolom, nem a szél fújja ide ezeket…
– Jól gondolja: áprilistól októberig erdőjáró civilek, rajtuk kívül tizenhat szerződéses gyűjtő, a nemzeti parkok munkatársai és gyűjtőcsapatok végzik ezt a munkát. Akkor vagyunk nyugodtak, ha egy-egy tételből legalább ötezer magot behoznak, ami sokszor nem is olyan könnyen összeszedhető mennyiség. A gyűjtéshez nem jön rosszul az egyetemi, főiskolai szintű tudás; fel kell ismerni a keresett növényt, és persze, nem lehet akármit gyűjteni, a mi listáink alapján kell megkeresni a még hiányzó, olykor veszélyeztetett egyedeket.

– A gyűjtők szenvedélyes emberek vagy pénzt kapnak ezért?
– Valamennyi pénzt kapnak, de az olyan kevés, hogy gyakran még a többszöri odautazás költségeit sem fedezi.

– Lépjünk tovább: hol és hogyan őrzik a magvakat?
– Hát akkor tényleg lépjünk, először is a laborba. Ahová a magok szárral, sással együtt érkeznek, vagyis elsőként dörzsöléssel, rázogatással a sokféle egyéb növényrész közül ki kell nyerni magát a magot. A nagyon aprókat a maghéjtól szeleléssel tisztítjuk: egy hengerbe kerülnek, ahova alulról levegőt fújunk, ettől a magnál könnyebb részek felemelkednek, ezeket aztán fölülről, egy kis vákuum segítségével elszívjuk. Majd indul a csíráztatás: ha százból több mint 50 mag kicsírázik, akkor a tétel alkalmas a tárolásra. Ehhez először kiszárítjuk a magokat, majd kétféle sors vár rájuk. Mehetnek az aktív tárolóba, ahol nullafokos hőmérsékleten akár ötven évig életképesek maradnak, vagyis, ha valakinek valahol szüksége lenne valamilyen magra, akkor ebből a tárolóból kaphat.

– Odaadják az egész tételt, mind az ötezer magot?
– Nem. Mondjuk, kap ötvenet, amit aztán neki kell továbbszaporítania.

– Akkor kérek két dinnyemagot.
– Ehhez van valami jól körülhatárolható természetvédelmi indoka?

– Igen: szeretnék a kertünkben zöldséget termeszteni…
– Kissé soványka érv. Nem fog kapni.

– Mit kellett volna mondanom, hogy adjon?
– Például, hogy maga egy nemzeti park, és szeretné felújítani a leromlott, kipusztult gyepét…

– Megjegyzem, a gyepem is kipusztult… De látom, a dinnyemagprojektemben nem vesz részt. Mi a második lehetőség a tárolásra?
– A bázistároló, amely külsőre ugyanolyan, mint az aktív, vagyis akkora, hogy nyugodtan sétálhat benne a polcok között, csak a hőmérséklet csökkent itt nulláról mínusz húsz fokra. Viszont ennek köszönhetően akár száz évig is elállnak az itt lévő magvak, amikhez nem nyúlunk, ez az a törzsanyag, amelynek túl kell élnie minket és mindent.

Tragikusan csökkennek a növényi fajták. Az elmúlt száz évben 75 százalékuk elveszett. A megmaradt 25 százalék jó része is veszélyeztetett. Senki sem tudja, hogy hány régi, a környezetéhez jól alkalmazkodott növényfajta tűnik el napjainkban is, és hányat őriznek még talán a régi gyümölcsösök, temetők, a régi fajtákat megbecsülő, ahhoz ragaszkodó kistermelők. Legfeljebb azt tudjuk, hány fajta van még a génbankokban. Azt pedig végképp nem, hogy mi van a sok ember számára közömbös, vadon élő növényekkel. Az EU is a növényi szaporítóanyagok egységes szabályozásáról beszél, ami szerintük a fogyasztók érdekét szolgálja. De félő, hogy mindez majd a nagy multinacionális cégeknek kedvez. Ellenőrzésük alá vonhatják az emberiség élelmiszer-ellátását, amelyet az tart majd kézben, aki a magok feletti uralmat megszerzi. Mert aki etet, az diktál. Ahogy tapasztalom, Tápiószele fontos harcálláspont lehet ebben a küzdelemben.