Kegyelmet a kórónak?

Már az 1700-as években megjelent hazánkban, a szintén tájidegen akáccal együtt költözött hozzánk a sívó alföldi homok megkötésére. Rizómái két-három méter mélységig is lehatolnak, így hiába kaszálják, könnyedén újra sarjad. Magjait a szél könnyen viszi, így nem csoda, hogy nagy területeket hódított meg nálunk. Nem válik javára, hogy 100-150 centi magas, szőrös szára mérgező tejnedvet tartalmaz, ami miatt a legelő állatok is elkerülik. Ha lankad a gazdák figyelme, könnyen megtelepszik a gabonafélék és más haszonnövények között, s nagyon nehéz irtani. A természetvédők, nemzeti parkosok
pedig egyenesen ádáz ellenségüknek tekintik, mert akadályozza a honos növénytársulások megújulását.

Ám illatos virágai, melyek júniustól augusztusig nyílnak, kifejezetten mutatósak (megszáradva szárazvirágként hasznosítják a virágkötők). De ami a legfőbb, hogy elsőrendű mézet adnak, így a vaddohány a méhészek szíve csücske: számukra az akác után a selyemkórós mező a legfontosabb méhlegelő. Így érthető a küzdelmük azért, hogy az illetékesek vegyék le az irtandó inváziós fajok listájáról.