A Szabad Föld Kertje - Amerikából jöttünk

Ha jól megnézem a kertünket, nagyjából 50-60-féle gyomnövény él benne, de tömegét tekintve 3-4 faj adja a „termés” 80 százalékát. Ezek közül 5-6 pázsitfűféle – főleg ragadós, ujjas és fakó muhar, kakaslábfű – a meghatározó, de a zöldtömeg kétharmadát csupán két-három faj képviseli. Közülük is a legtöbb a kicsiny gombvirág (Galinsoga parviflora), illetve a szőrös disznóparéj (Amaranthus retroflexus), valamint az őshonos fehér libatop (Chenopodium album).

S mindez nagy hasznunkra szolgál: a sokak által csak nyűgnek tekintett növények a mi gazdaságunkban tojássá és hússá alakulnak át állataink jóvoltából. Vagyis a hús nagy részét Amerika felfedezésének köszönhetjük. Ugyanis mind a disznóparéj, mind a gombvirág a tengerentúlról érkezett az öreg kontinensre, majd hazánkba. Méghozzá sokszor kalandos úton, amivel már csak azért is érdemes megismerkedni, mert akkor kicsit más szemmel nézünk a kertészek életét megkeserítő gyomokra.

A gombvirág a jól ismert napraforgó vagy a legényvirág, netán a kamilla, a margaréta rokona, hiszen az is fészkesvirágzatú. Nem akárhonnan került át hozzánk: ősei az Andok lábainál, illetve Mexikó 1100–2500 méteres hegyeiben találhatók.

Vagyis a kimondottan magashegységi növény olyan sikeresen alkalmazkodott, hogy mára mindenhol, ahol növényeket termesztenek – főként kertekben, ültetvényekben – előfordul, mert a nagyüzemi gyomirtás máshonnan kiirtja. Először 1785-ben egy párizsi botanikus kertbe került, majd tíz évvel később Madridban honosították meg. Gabonagyomként terjedésében nagy szerepet kapott Napóleon egész Európára kiterjedő hadjárata. Nem véletlenül emlegették úgy: „franciagyom”. Hozzánk – és vélhetően egész Közép-Európába – két, német botanikus kertből kiszabadult példány magjai kerülhettek az 1848-as szabadságharc utáni évtizedekben. (Brémában a XIX. század első éveiben írták le új gyomként, de a század közepére már egész Németország területén ismerték.) A meleget szereti, általában júniusban csirázik tömegével.

Kezdetben lassan, később gyorsan nő, elágazó szárain kisebb, vékony világoszöld levelei és igen kicsi virágai találhatók. Értékes takarmánynövény is lehetne: magas a fehérjetartalma, sok benne a magnézium, kalcium. Salátákat is készíthetünk belőle, semleges „zöld” az íze.

Disznóink nagy kedvence a paréj: ujjnyi vastag szárát éppúgy kedvelik, mint a leveleit.

Hasonlóan melegkedvelő és a nyár második felében intenzíven növekedő gyomunk szintén amerikai. Az utóbbi évek egyik divatos slágernövénye az amaránt, a dísznövényként tartott vörös, bíbor, sárga virágzatú paréjok rokona. Az akár 1,5 métert is elérő, bokrosodó növény Mexikóból és az USA déli részeiről származik. Magyarországon már az 1700-as években megjelent. Már csak azért is könnyen terjed, mert növényenként akár félmillió – apró, fekete – mag szóródik ki a tokterméseiből. Ellenálló fajta, az utóbb 50 évben számos gyomirtó hatóanyaggal szemben rezisztens változatok is kifejlődtek. Minden talajon jól fejlődik, az aszállyal szemben is ellenáll, ugyanis különleges tápanyagcsere jellemzi. (Úgynevezett C4-es növény, mely fele-, harmadannyi víz felvétele mellett épít fel egységnyi növényi szárazanyagot, mint amennyi a kultúrnövényeink többségénél, a C3-as fotoszintézisnél jellemző.) Ezért van az, hogy aszályos kánikulában kétszer- háromszor gyorsabban fejlődik és elnyomja a kultúrnövényeket. Neve, Amaranthus, görögül azt jelenti: növény, mely sosem hervad.

E tulajdonsága mellett nagy a nátrium-, nitrogén-, kálium-, foszfor- és magnéziumfelvétele. Sőt e tulajdonsága miatt a virágzás előtt annyi nitrátot halmoz fel, hogy ha sokat adunk az állatainknak, akkor megmérgezhetjük (vesebántalmakat okozva) őket. Fiatal példányai viszont a lucernáéval vetekedő mennyiségű nitrogént és fehérjét tartalmaznak.