Fülemülék éjszakája

Este fél hét a nyíregyházi főiskola udvarán. Félszáznál is többen lessük aggódva az eget.

A távolban halk dörgés, az égen pedig komor fellegek, félő, hogy mindjárt nyakunkba szakad a zuhé. Zuhogó esőben pedig nem igazán kellemes a sáros erdei utakon caplatni, még ha egy igazi koncert vár is ránk. Igaz, nem a bécsi filharmonikusok vagy Miklósa Erika hangjában gyönyörködhetünk majd, de a zenei élmény semmivel sem ígérkezik szegényesebbnek az operaházinál. A Nyírségben ma tartják a fülemülék éjszakáját, amikor a gyönyörű hangú madár szerelmesei nyakukba veszik az erdőt, s hallgatóznak fél éjszakán át.

Most azonban még csak alkonyodik. Legnagyobb örömünkre lassan eltakarodnak a fellegek, a közeli erdőben pedig olyan madárzene szól, hogy egymás hangját is alig halljuk. Túravezetőnk, Nagy Károly nem győz elnézést kérni, hogy nem jött hamarabb, de egész nap egy ritka madarat, sziki pacsirtát kerestek, és a tapasztaltakat még rögzíteni is kellett.

A sziki pacsirta igazi szenzáció. Valamikor a Hortobágyon fészkelt belőle néhány pár, de eltűntek, így most az ismét megjelenő madarak híre komoly izgalmat kelt.

Hogy hol? A sokakat érdeklő kérdésre nem kapunk választ.

A Magyar Madártani és Természetvédelmi Egyesület monitoring csoportjának vezetője csak sejtelmesen mosolyog, és azt mondja, a legjobb barátjának sem árulhatja el a helyet. Az érdeklődésnek persze örül, de ha most elkotyogná a fészek helyét, másnap már ki tudja, hányan lesnék, fényképeznék. A sziki pacsirta pedig nem olyan bátor, mint mezei társa, a legkisebb zavarást sem tűri. Fogja magát, s elrepül, de örökre, a tojásokban pedig elpusztul az élet.

Elindulunk aztán, Nagy Károly és önkéntes segítője, Nagy Győri Anna megy elöl, hátul meg Hajnicska Zsolt. Igaz, ő nem jószántából. A nyakában egy jó minőségű fényképezőgéppel, hóna alatt pedig két mankóval sántikál a csapat végén. Pár hete a munkahelyén eltörte a lábát, de nem hagyta volna ki semmi pénzért ezt a túrát.

A madárfotózás a mindene, pedig ez nemhogy hozná, inkább viszi a pénzt. Egy jó távcső százezer forint, a fotóapparátról pedig jobb nem is beszélni. Ráadásul folytonos veszélynek van kitéve. Zsolt ugyanis nem az az egy helyben üldögélő madárfotós, ő nehezen bírna ki öt-hat órát a lessátorban. Cserkelni szeret, meg ha kell, kúszni.

– Gyakran előfordul, hogy egy-egy ijedősebb madár kedvéért két-háromszáz métert is a földre lapulva kell megtenni – magyarázza, majd hirtelen szeme elé kapja a gépet és elkattintja. – Egy vörösbegy volt, de elkéstem.

Mi viszont nem. Igaz ugyan, hogy a vörösbegyet, a pintyet meg a poszátákat nem látjuk, de a hangjukat halljuk. S milyen közelről! Ekkor megszólal egy sárgarigó is, pedig az nem nagyon szereti a zárt erdőt. Bár egy kicsit mintha furcsán fújná. Nagy Károly meg is mondja az okát: mert nem rigó, hanem seregély. Az egyik legjobb hangutánzó madár, vonulás közben a nádi poszátával együtt képes megtanulni a legtöbb, útjába eső madár hangját, aztán azzal szórakozik, hogy elbolondítja az erdőt. Pontosabban csak minket, mert az erdőlakók alighanem pontosan tudják, ki a hang gazdája, de mindezért nincs semmi harag.

A nap már lement, kezd sűrűsödni az alkony, fülemülét azonban még nem hallottunk. A sok tapasztalt erdőjáró mellett vannak köztünk zöldfülűek is, az ő kedvükért a túravezető előveszi a telefonját, s azt mondja, van már olyan program, amelyik száznyolcvan hazai madár hangját képes visszaadni. Megnyom ő is egy gombot, s felhangzik telefonjáról a csalogány éneke. De el sem halkul, az egyik közeli bokorból egy igazi fülemüle válaszol, majd a másik oldalról még egy, majd egy harmadik is. Lehetetlen leírni ezt az éneket.

A pinty, a vörösbegy, az énekes rigó is pompásan dalol, de amit a fülemüle tud, az páratlan. Rokona, a nagy fülemüle is szépen énekel, ám abban nincs crescendo, ráadásul az kerüli is az erdőt, jobban szereti az ártereket. A mi madarunk az erdőszéli csalitosok lakója, de az ember közelsége se nagyon zavarja.

Nem csoda, hogy a fülemüle a legtöbb nagy írót, költőt megigézte. A festőket nem nagyon, hiszen küllemre olyan, mint a legtöbb madár, szürkés-barnás tollazat, semmi szín, semmi pompa – de az a hang! Arany János például így jellemzi: „Fülemile szó, rejtett magány / Holdas, sejtelmes éjszakán.” Shakespeare pedig így szólaltatja meg Júliát, amikor Rómeó távozni akar tőle a szerelmes éjszaka után: „Hát már szaladsz? Még oly soká virrad meg. / A fülemüle volt, nem a pacsirta, / Az rázta össze megriadt füled. / Éjjel dalol a gránátalmafán, / Hidd, édesem, a fülemüle volt.”

Van időnk az irodalom berkeiben barangolni, mert a mi berkeink egy kicsit odébb vannak. Elhagyva a főiskola közeli csalitosokat, az erdőt átvágó vasút felé vesszük az irányt, mert ott megszakad az erdő, bokrok veszik át a fák helyét, a fülemüle pedig ott szeret fészket rakni.

Tudja ezt a menet közepén gyalogló Fehér Ferencné és Krutilla Erika is, akik nem először vesznek részt ilyen akcióban. Gyakorlott túrázók. A Központi Statisztikai Hivatal munkatársai, ahol van egy kis összeszokott kiránduló közösségük, majd’ minden hétvégén fölkerekednek.

Hol a Bükk, hol a Zemplén, hol Szatmár a cél, de a leggyakrabban azért mégiscsak itthon, Nyíregyháza környékén kóborolnak. Mert mindenütt jó, de legjobb itthon. Biztosan ezt gondolják a fülemülék is – talán ezért is énekelnek itt a legszebben.