Kolbászfenyők között

A kertben öregesen, de már magabiztosan baktat: lába örökre megjegyezte a fák között futó utakat. Bejárta azokat milliószor, míg megalkotta a maga varázskertjét.

Házigazdánk Pécsbányatelepen született. Felmenői a bányában dolgoztak, a férfi azonban gimnáziumba járt, és érettségi után titkárként kapott állást. Aztán sorkatonaként szolgált, a leszerelést követően beállt a szénbányába csillésnek. Megnősült, kitanulta és gyakorolta a festőszakmát, ám 1960-ban felvették a pécsi tanárképző főiskola biológia–földrajz–rajz szakára. Diploma után a helyi állami gazdaságban végzett talaj- és növényvizsgálatokat, majd elment tanítani előbb Pécsváradra, később a pécsbányatelepi iskolába.

A tanítással párhuzamosan Berghauer Tibor kertészkedett. A családból hozta a virágok szeretetét, már iskolás korában üvegházat épített az öccsével. 1973-ban az önkormányzattól kapott, egyhektáros telken kezdett oktatási céllal egzotikus fákat ültetni. Először négy atlaszcédrust. Tíz év múlva 280-féle fásszárú növény burjánzott a kertben, s birtokát természetvédelmi területté nyilvánították.

A kertépítést egyedül csinálta. Miután az iskolából hazaért, estig a földet túrta, sötétedés után öntözött, aztán bement a házba, kapcsolatépítő leveleket írt és magokat küldött öt kontinens 250 botanikus kertjének.

Gyakran csak egy-két órát aludt, hiszen a virradat már megint a kertben találta. 1985-ben a szénbánya terjeszkedése elérte a kertet. Öt évig vitázott és pereskedett, végül kapott egy cseretelket a Zöldellő utcában, és sikerült oda áttelepítenie az arborétum növényeinek kétharmadát.

Akkor már nyugdíjasként művelte a kertjét, amit egyre sűrűbben látogattak az iskolai és kirándulócsoportok. Aztán rászakadt az öregség, ereje java elszállt. Öt éve elvesztette a feleségét.

Utód híján szeretett volna valakit maga mellé, aki óvja őt és  főleg az arborétumot. Talált is magának  asszonyt, aki vállalta, hogy vigyáz rá, s ha meghal, megőrzi élete munkáját. Az önkormányzat is besegít: közmunkásokkal műveltetik a kertet – az itt nevelt virágpalántákat ültetik ki a város parkjaiba.

De azért szorongás lappang Berghauer Tiborban: aggodalommal gondol rá, mi lesz majd a kertjével.

Ha látogató jön, boldogan vezeti körbe. Emlékezete kiváló, előadása ma is összefogott, élvezetes. Beszél a bársonyos lombozatú hamisciprusokról, a leyland ciprusról, amely két fagyérzékeny növény elegyeként ellenáll a hidegnek. Elmondja, hogy a cédrus kiváló faanyag a hajóácsoknak, ezért összefüggő erdőket irtottak ki – hozzáteszi, hogy a botanikusok azon vitáznak, hány cédrusfaj létezik. Ő azokkal tart, akik szerint nincs érdemi különbség a libanoni és az Atlasz-hegyen tornyosodó cédrusok között. Amúgy az egyik atlaszcédrussal átverték, mert csemeteként még kék volt a levele, ám később visszazöldült: vélhetően azért, mert aki eladta, kék festékkel színezett vízzel öntözte. De azért akad itt genetikailag kék levelű, sárga porzókkal díszes atlaszcédrus is. A Távol-Keletet különösen látványos fák reprezentálják a pécsbányai kertben. Él itt japán vörös fenyő, koreai jegenyefenyő, himalájai cédrus és selyemfenyő, cseresznyeszerű tobozokat termő kínai mamutfenyő, megnyerő illatú örökzöld liliomfa. Tucatnyi országot képviselnek a néha ezüstösen csillogó borókák, némelyik a földön fut, másik meg erős törzset növeszt. A spanyol jegenyefenyőt kolbászfenyőnek is nevezik, merthogy tűlevelei kolbászszerű alakzatba tömörödnek. Az Amerikából kapott tölgy termése makk, levele viszont a gesztenye levelét utánozza.

Az arizonai ciprus fájából készülnek a legjobb ceruzák, az Észak-Amerikából származó, négy emelet magas mamutfenyő pedig félszáz évesen csecsemőkorúnak számít, hiszen ez a puha kérgű fa 3-4 ezer évig is elél, s a legöregebbek olyan terebélyesek, hogy a törzsükbe alagutat vájnak az autóknak.

Kaktuszok viszont már nincsenek Berghauer Tibor üvegházában, pedig korábban 1600 szurkálta a gondozóját. Ezeket a gazda eladta, a befolyt pénzből kinyomtatta legfontosabbnak érzett verseit.

Hatvan év alatt sokszor írt a természetről, ám amikor 1956 márciusában azt kérdezte, hogy „Vajon lesz-e kikelet? / E jégtől zordon hon felett”, aligha a meteorológiai tavaszt várta. A szerelmes versekben, a fiatalkori kalandok testiségének megfogalmazásában a botanikus nem használta a virágnyelvet.

Második házassága idején is rátört egyszer a szerelem, – s amikor a verset olvasva ezzel szembesítem, azt feleli: sosem csalta meg a párját.

Utolsó versében már a világtól köszön el: „El kell menni pajtás. / Nincs értelme már maradni. / Ezt az embertelen, digitális / világot már nem tudom asszimilálni.”

A csecsemőkorú mamutfenyőnek még van háromezer éve, s általa a kertésznek is egyfajta maradása.