Szapora károkozók

Az alig tíz centis mezei pocok különösen is az, minthogy már nemegyszer szolgált rá a nem éppen megtisztelő „első számú közellenség” címre. Nem véletlenül, hiszen szaporaságával és falánkságával ijesztő pusztítást képes előidézni a gabonatáblákon. (Az elmúlt rendszerben többször is megesett, hogy ellene maga a földművelésügyi miniszter rendelte el az általános és kötelező védekezést.) Napjainkban az átfogó növényvédelmi szolgálatnak és a hatékony vegyszereknek köszönhetően országos gondot nemigen okoz, de alkalmi és helyi pusztítása tetemes lehet. Fontos tudni, hogy az ellene való védekezés minden földhasználónak kötelessége.

A mezei pocok a fátlan, nyílt területek lakója, a kószapocokkal ellentétben a szárazabb mezőgazdasági területeket kedveli. Szinte minden szántóföldi növényt károsít, s mivel nem képes felmászni a gabonaszáron, elrágja a tövét és úgy dönti le a kalászt, a magvakat pedig földalatti raktáraiban gyűjti össze (egy-egy rágcsáló akár kétkilónyit is). Járatai 20-30 centi mélyen futnak a föld alatt, központi kamrából és abból kiinduló, sugárirányban elhelyezkedő kijáratokból állnak. Rendkívül szapora, nősténye olykor tízszer is ellik évente, alkalmanként 5-10 kölyköt hozva a világra. A szülők ellés után azonnal párzanak.

A mintegy 15-20 centis kószapocok jelenlétéről a járatai – ezek csak 5-15 centi mélyen futnak a föld alatt – árulkodnak, amit nemegyszer a fölöttük kitüremkedő talajfelszín is jelez. (A mezei pocok és a vakond járatai 20-30 centi mélyen futnak, így fúrásuk nem hagy nyomot a felszínen.) A fúrás közben felgyülemlett földet kis kupacokban túrja ki az úgynevezett vakjáratok végén. Vakondtúrásnak vélhetnénk, ám a kupacok a vakondénál kisebbek és szabálytalan alakúak. Noha nem okoz akkora pusztítást, mint a mezei rokona, a növények gyökereinek megrágásával azért károsít. Főként ott érzi magát elemében, ahol nem vagy kevésbé bolygatott a talaj.