Hogy ne álljon meg az idő

Klasszikus tanösvény, gondolhatjuk, az országban számos hasonló segíti a természetjárókat. Amiben a parádi különbözik a többitől, az talán az, hogy öt új állomással meghosszabbította és két útbaigazító táblát is ragasztott hozzá a Tegyünk Parád Kincseiért nevű közösség, amelynek megszületésénél Béres Magdi bábáskodott.

Úgy vélhetnénk, közösséget szervezni nem túl bonyolult. Vagy talán még sincs így? Hiszen tagokat találni nem mindig könnyű. Pedig bizonyára vannak, akik tennének a közösségért, csak szervezetbe kell terelni őket. Márpedig Magdi eltökélt szándéka, hogy egybegyűjti azokat, akik tenni szeretnének Parádért.

A történet évekkel korábbra nyúlik vissza, akkorra, amikor 2015-ben megszűnt a munkaviszonya a táborral, amelyet addig vezetett. Megpályázta hát a helyi önkormányzat által kiírt közművelődési állást. Gondolta, ez éppen neki való, hiszen már jóval korábban megszerezte ez irányú diplomáját az egri főiskolán, no és gyakorlata is volt az ilyesmiben, nem is kevés. Meghallgatása azonban megalázó volt, s mivel a testület nem egységesen támogatta, hiába kapta volna meg az állást hat hónapos próbaidővel, azt végül nem fogadta el.

Az életben semmi sem történik véletlenül, vallja Magdi. Ekkortájt írt ki a Civil Kollégium Alapítvány az Ökotárs Alapítvánnyal közösen pályázatot közösségszervezésre. Magdi gondolta, megpróbálja, miért is ne, hiszen világéletében nyüzsgő ember volt. Mivel a parádi egyesületek együttműködésében lehetőséget látott, korábban létrehozta a Civil Kerekasztalt. De ez nem működött. Az okokat inkább ne firtassuk egy olyan helyzetben, amikor a civilek az önkormányzat anyagi támogatására számítanak... Aztán a Parádi Lokálpatrióta Egylet keretében leginkább a helyi vállalkozókat szerette volna egybegyűjteni, de a kezdeti biztató eredmények után a társaság végül felbomlott. Az okokon azóta is gondolkodik Magdi – és persze a tanulságokat is igyekszik levonni. Talán ennek is köszönhető, hogy az Ökotárs Alapítvány tucatnyi elfogadott pályázata között ott volt az övé is, sőt azóta már kétszer is lehetőséget kapott munkája folytatására.

A településükért tenni akaró civileket tehát összefogná Magdi, de vajon mi is az, ami Parád számára a jövőt jelentheti? Nem akarta ő ezt magától kitalálni, mondják meg maguk a helybeliek! A közösségszervező munka során 150 emberrel készített interjút, a kérdőívét pedig száznál többen töltötték ki. Az eredmény egyértelmű: a jövőt a Mátra északi lábánál fekvő Parádon döntő részben az idegenforgalom jelentheti. Hogyne, hiszen az adottságai kiválóak hozzá: a táj, a falu hírneve mindig is vonzotta a távolról érkezőket. Gyógyvizének híre például már a két háború között messze földre eljutott, igaz, akkoriban még elsősorban az arisztokrácia, a jómódú polgárság köreibe, hiszen ők engedhették meg maguknak a fürdőzés luxusát.

Aztán kibontakozott a környék ipara is, Parádsasváron az üveggyártás, Sirokon pedig a fémfeldolgozás. Recsken a színesfémet hozták fel az ország alighanem legmélyebb bányájából. Aki pedig maradt inkább a mezőgazdaságban, az a bodonyi téeszben helyezkedhetett el. A rendszerváltás utáni időszakban azonban mindezek már életképtelennek bizonyultak, zártak is be sorra vagy átalakultak, kevesebbeket foglalkoztatva – a helyiek pedig jórészt munka nélkül maradtak. Aki késztetést érzett magában, az más tájakon keresett boldogulást. Akik pedig maradtak, azok közül sokak dilemmájává vált, mit is kezdjenek magukkal. A lehetőség egyértelmű: mutassák meg a táj szépségét másoknak is, közben pedig igyekezzenek legalább néhány napra itt marasztalni a vendégeket.

Parádon és környékén ez egyelőre felemásan sikeredik. Szállás ugyan szép számmal akad, ám Béres Magdi szerint a lehetőségeket még korántsem használja ki a település. Példaként említi a Károlyi-kastélyt, amelyet évtizede az enyészet vett birtokba.

De messzire kalandoztunk az időben, ott tartottunk Magdi történetében, hogy felmérést készített arról, miben látják a parádiak településük jövőjét, s ennek megvalósítása érdekében közösségbe szervezte a civileket. Első céljuk tehát, amelyet kitűztek maguk elé, az a tanösvény bővítése, információs táblákkal való ellátása volt az Ilona-völgyben. Nem is gondolnánk, hogy egy ilyen egyszerűnek látszó feladvány megvalósításához is mennyi akadályt kell legyűrni! Már a hozzá szükséges adományok összegyűjtése is hónapokig tartott. Tárgyalni kellett az önkormányzattal, az erdészettel, a nemzeti parkkal. És mindehhez nem kevés diplomáciai érzék is szükséges, mert a jó szándék nem elég.

Mindezt már Bartus Csabától, a közösség egyik tagjától hallottam későbbi telefonbeszélgetésünk során. És ezzel el is érkeztünk a 4-5 igazán aktív tagot számláló közösség egyik nagy dilemmájához: miként lépjenek fel a nyilvánosság előtt. Magdit a település vezetése olyan embernek érzékeli, aki rámutat a hiányosságokra, s ezért vetélytársat is érez benne – bár az utóbbi időben, amikor egyértelművé tette, hogy célja nem a polgármesteri szék elnyerése, nagymértékben csökkent a feszültség közte és a faluvezető között. Csaba tehát a diplomáciára teszi a hangsúlyt. Nagy Gergő közösségi tag kritikusabb a faluvezetéssel kapcsolatosan: szerinte Parád gazdátlan település, ahol mintha megállt volna az idő, s legalább tíz évvel le van maradva a lehetőségeihez képest. A pedagógus végzettségű férfi Mátrafüreddel, Mátraházával hasonlítja össze a falut, és látja a jelentős különbséget, jóllehet Parád adottságai is kiválóak. S hogy e település is előbbre jusson, igyekszik támogatni a közösséget, elfoglaltsága miatt elsősorban a háttérmunkával.

Márpedig feladatot talál magának bőven a közösség. A tanösvény bővítésének sikerén felbuzdulva turistautakat szeretnének megtisztítani, egyet például a pazar kilátást nyújtó Vörös-várhoz. Igen ám, de hiába az erdészet kedvező hozzáállása, motoros fűrésszel csak mindenféle papírokkal és szerződésekkel rendelkező egyén tehet bármit is az erdőben. Most ott tart az ügy, hogy az erdészet inkább maga végzi el a munkát, taglalja a bürokrácia útvesztőit Bartus Csaba.

Ennél is nagyobb feladat a Rákóczi-fa megmentése, amelyet szintén a zászlajára tűzött a közösség, tudtam meg Kárpáti Viktóriától. A 300 éves tölgy néhány éve kidőlt, s a gyors enyészettől csupán az mentheti meg, ha tetőt emelnek fölé. A hárommillió forintos beruházással a Rákóczifák Szövetségének – mert ilyen is van – 2020-as parádi találkozójára szeretnének elkészülni. A tervet egyébként a nemzeti park és az erdészet is támogatja, csak éppen nem pénzzel. A költségek kis részével ugyan az önkormányzat beszállna, a nagyobbik felét azonban a közösségnek kellene előteremtenie, illetve az ő dolguk lenne a megvalósítás elindítása a bürokrácia útján, ahogy Magdi fogalmazott.

Ne gondolja tehát az olvasó, hogy ezek nem nagy dolgok! Hiszen egy olyan településen indult el a közösség szervezése, ahol voltak-vannak ugyan baráti társaságok, ám a település egészéért tenni akaró civil szerveződés a semmiből nőtt ki. Akinek pedig mindez kevés, az próbálja meg maga is, meglátja, mekkora fába vágta a fejszéjét.