Szárnyas rablók az égből

Elsősorban a nyílt terek, mezők, legelők, vizes élőhelyek a fő előfordulási helyeik, zsákmányuk többnyire pockokból, egerekből, madarakból, olykor gyíkokból, halakból áll. Mindkét faj védett: az ölyv természetvédelmi értéke 25 ezer, a rétihéjáé 50 ezer forint.

Az egerészölyv hazánk leggyakoribb ragadozó madara, miként Európa nagy részének is. Az utóbbi évek madárszámlálásainak tanúsága szerint az itt fészkelő költőpárok száma 15–30 ezer közötti, állománya változatlannak mondható. Testhossza a fél métert, szárnyfesztávolsága a 130 centit közelíti. A tojó nagyobb és testesebb a hímnél (egykilónyi), mindkét nem színezete változó, a sötétbarnától a szürkésfehérig terjed, emiatt könnyen összetéveszthetők más (ritka) ragadozó madarakkal. Az autópályákat kísérő karókon, oszlopokon leggyakrabban ölyv üldögél (nem pedig sas), de láthatjuk körözni is az égen, amikor szárnyait lapos V alakban tartja, és olykor nyávogáshoz hasonló kiáltásokat hallat. Főleg a mezőgazdasági területeket övező ligetes erdőkben, facsoportokban költ, nemritkán a középhegységek erdeiben is. Fészkét száraz gallyakból rakja, amit időnként lombos ágakkal „díszít”. Fészekalja 1–4 tojás, amelyeken mindkét szülő kotlik, mint ahogy a fiókák táplálásából is mindketten kiveszik a részüket.

A kékes rétihéja sebezhető fajnak számít Európában, s noha a kontinens számos országában költ, a Kárpát-medencében nem. Mi az északról hozzánk vonuló állományt tartjuk számon, amely októberben érkezik, nálunk telel és áprilisban indul vissza északi hazájába. A tojó csaknem kétszer akkora, mint a hím, de súlya így is csak fél kiló körüli, szárnyfesztávolsága viszont meghaladja az egy métert. A könnyű testet erős, izmos szárnyak röpítik, nem csoda, hogy a leggyorsabb galambnak sincs esélye, ha a héja kinézte magának. Fő eledelét nálunk az egerek és pockok jelentik, költőhelyén madárfiókát is rabol.

FOTÓ: ALBERTO GHIZZI PANIZZA, AFP/BIOSPHOTO, REMY COURSEAUX & JAMES BAUDRILLA, AFP/BIOSPHOTO FOTÓ: SHUTTERSTOCK