A tolvaj és a nagyhangú

A szarka és a szajkó ez a két szárnyas, amelyek egyre nagyobb számban mutatkoznak a városokban, dacolva az ember közelségével. A vadgazdálkodók felelősnek tartják őket az apróvadállomány csökkenéséért, ezért nem is élveznek védelmet: a nyár közepétől egészen tavaszig vadászhatók. Népességük ennek ellenére mérsékelt növekedést mutat, hazai fészkelőállományuk legnagyobb száma 70-80 ezer párra tehető. Mindenevők, a rovarokat és más gerincteleneket ugyanolyan szívesen fogyasztják, mint a kisemlősöket, a madártojásokat és -fiókákat.

A szarkáról a városi ember sincs jó véleménnyel, mivel gyakran szembesül fészekrabló természetével, aminek a kis énekesmadarak az áldozatai, ugyanakkor a hangja is igen kellemetlen. Hogy lopós madár, sokkal inkább megbocsátható, annál is inkább, mert a kutatások kiderítették: valójában előrelátó gyűjtögetésről van szó a szűkebb napokra. Más kérdés, hogy szenvedélyes spájzolása során az ehetetlen tárgyakat is elcseni, főként, ha azok színesek, csillogók. Feltűnő műve a fák magasába épített fészke, amely messziről csapzott tákolmánynak tetszik, közelről nézve azonban kiderül, hogy mestermunka. Külseje nagy, szúrós gallyakból álló, durva váz, belseje viszont sárral tapasztott, puha anyagokkal bélelt, kényelmes otthon. Ide érkezik az 5–9 fióka, ezeket a szülők példás egyetértésben nevelik.

A szajkó a vadászok nagy ellensége, mivel ha a leshelyükön felfedezi őket, má-tyást! kiáltó recsegő hangjával elárulja a puskásokat. Másfelől nagy megtévesztő is, mivel kitűnő hangutánzó: ha úgy tartja kedve, vijjog, mint az ölyv, károg, mint a varjú, vagy éppen a kutyaugatást mímeli. A legkisebb, de a legszínesebb öltözetű varjúféle. Eredeti hazája a középhegységi és dombsági tölgyesek sűrűje, de ma már az alföldi erdőkben, a városi parkokban, a kertvárosok fái, bokrai között is megfigyelhetjük.

FOTÓK: SHUTTERSTOCK