Fűszerkincsek a Bibliában

TÁPLÁL ÉS VILÁGÍT

Az ókorban igen keresettek voltak a fűszerek, még akkor is, ha némelyek ára az aranyéval vetekedett. Hosszú időn át az arabok uralták a kereskedelmét: illatos fűszerszámokkal rakott karavánjaik az Arab-félszigeten át rendszeresen mintegy 2000 kilométeres távolságot tettek meg, amíg elérték Izraelt. E fűszereket jellemzően illatszerként, gyógyszerként, balzsamozásra, illetve ételízesítő gyanánt használták.

Bár az olajfa elsősorban nem fűszer, hanem haszonnövény, azonban a zsidó nép életében betöltött szerepe révén szólnunk kell róla, mégpedig az első helyen. Hogy mást ne mondjunk: Izrael Állam hivatalos címerében is ott láthatjuk az olajágakat, amint közrefogják a menórát. Az olajfa terméséből préselt olaj világított egykor a jeruzsálemi Szentélyben álló szent mécsesben (menórában) éjjel és nappal, jeléül annak, hogy Isten örökké jelen van, és védelmezi a népét. Másfelől az olajfa a béke jelképe is: az özönvíz után, amikor Noé másodszor bocsátotta útjára a galambot, a madár olajággal a csőrében tért vissza

Az olajfa termesztésbe vonása több mint öt évezrede Egyiptomban kezdődött. Olaja a fáraók birodalmában a halottbalzsamozási szertartások elengedhetetlen kelléke volt. Háromezer éve a görögök már harminc változatát termesztették, ezek elterjedtek a Közel-Keleten is, a nemesítést a rómaiak folytatták tovább. Az olajfa alacsonyan elágazó, göcsörtös ágú, átlagosan 10-15 méterre növő fa ezüstszürke, csavarodott törzzsel. Hosszú gyökerei mélyen a földbe hatolnak, így még a forró, száraz nyarakon is nedvességet találnak. Igen hosszú életű, Izraelben ma sem ritkák a kétezer éves példányok. Cseresznye méretű, ovális bogyótermésének héja eleinte zöld, éretten sötét lilásbarna. A gazdag olajtartalmú gyümölcshús kemény kőmagot rejt.

A Szentföld máig ismert nevezetessége az Olajfák hegye, itt terült el ugyanis Jeruzsálem olajfaültetvénye. Ennek része a nem kevésbé híres Getsemáné-kert, amelynek neve az olajprésre utal (arámi nyelven a gat samna jelenti az olajprést). Az Újszövetség tanúsága szerint ez a kert Jézus kedvelt tartózkodási helye volt, és itt esett Júdás csókja is, amivel kiszolgáltatta őt az üldözőinek.

Az Olajfák hegye tövében elterülő kertben álltak a kőből faragott nagy olajzúzók, illetve olajprések. Akkoriban a leszüretelt, érett bogyókat kőteknőben, henger alakú kővel zúzták össze, miközben ügyeltek, hogy a magok ne sérüljenek, mert akkor keserű mellékíze lesz az olajnak. Ezt követően préselték ki a mag nélküli bogyóhúsból az olajat. Ami meglepő mennyiségű: egy korosabb fa terméséből 75 liter olaj nyerhető évente. Ez az olaj – akárcsak a többi mediterrán nációnak – Izrael népének is pótolhatatlan tápláléka volt, emellett világító olajként is nélkülözhetetlen. De ilyen olajjal kenték föl a zsidó nép királyait, és az irgalmas szamaritánus is olajat és bort öntött gyógyírként a rablók által megvert ember sebeire, mielőtt bekötözte azokat.

GYÓGYÍTÓ GYANTÁK

A napkeleti bölcsek (nem pedig királyok, ahogyan gyakran mondják), akik járatosak voltak a csillagászat tudományában (ezért vezethette el őket a csillag Betlehembe), arannyal, tömjénnel és mirhával hódoltak a kisded Jézus előtt. A tömjént adó tömjénfa az Arab-félsziget déli partvidékén volt honos. Ha a fát bemetszették, a sebzési helyen illatos gyantát, tömjént termelt, ami kiváló gyulladáscsökkentőnek bizonyult (hatását napjaink korszerű vizsgálatai is igazolták). Nem véletlenül használják ma is a tömjénfa kérgének kivonatát Afrikában lázcsillapításra, illetve gyomorpanaszok enyhítésére. Másfelől ez a megszárított, mézgás gyanta – egzotikus, a bibliai időket idéző illata miatt – füstölőszerül is használatos, főleg a templomokban.

A szomáliai balzsamfa a mai Szomália és Jemen félsivatagos területein tenyészett akkoriban, a belőle készített kivonat (szirup), a mirha innen került a Szentföldre. Szürkéssárga törzse alacsony, magassága tíz méter. A mirhaszirup, illetve olaja fertőtlenítő hatású, különösen bevált a szájnyálkahártya és a gége betegségeinek kezelésében. Emellett gyulladásgátló, sebgyógyító és vérzéscsillapító hatást is tulajdonítanak neki. Az ókorban borral kevert italát bódító, fájdalomcsillapító szerként is használták, s gyakori alkotórésze volt a halottak balzsamozására használt készítményeknek is. (Napjainkban a fogkrémek és szájvizek összetevőjeként kizárólag külső használatra ajánlott.) Az Újszövetségben a mirha háromszor kerül szóba Jézus életében. Először, amikor kisdedként ajándékozták meg vele, másodszor a keresztre feszítésekor, amikor mirhás bort kínáltak neki, de ő elutasította, harmadszor pedig amikor a holttestét készítették elő a temetésre.

NÁRDUS A HIMALÁJÁBÓL

Vagyont érő, igazi különlegesség a nárdusolaj, amelynek forrása a Himalája 3000 méter fölötti hegyein termő nárdus (vagy ahogyan ott nevezik: a jatamansi), e kicsi, 30-40 centire növő, illatos évelő, Nepálban gyűjtik, illetve termesztik is. Jellegzetessége, hogy a gyöktörzseiből mintegy öt centi hosszú, fekete, szőrös szárak hajtanak ki csomókban. Ezek fölött nőnek a lomblevelek, illetve a virágszárak, melyek végén a kesernyésen illatos, rózsaszín virágok ülnek. A gyöktörzsekből lepárlással nyert, zöldes színű olajának édes, fűszeres, nehéz illata semmihez nem hasonlítható. Mivel az olaj nagyon illanó, a bibliai időkben jól záródó alabástromedényben árulták. Az a mennyiség, amellyel Mária (mások szerint Mária Magdolna) Jézus fejét és lábát megkente, egyes számítások szerint 300 dénárt érhetett, ami hozzávetőleg egyévi munkabér árának felelt meg akkor. Ez is mutatja, hogy milyen drága lehetett. (A bibliakutatók szerint a Szentírásból nem derül ki egyértelműen, hogy Mária vagy Mária Magdolna, netán egy másik, ismeretlen asszony volt az, aki így fejezte ki tiszteletét Krisztus előtt.)

FOTÓ: YADID LEVY, AFP/ROBERT HARDING