Bojtos fülű ugróbajnok

A század elejére Svájcban, Ausztriában, Francia- és Németországban már hírmondója sem maradt, s csak nagy erőfeszítések árán, következetes visszatelepítésekkel sikerült elérni, hogy újra megjelenjenek az erdőségekben. Népességük ma is mindenütt szerény, a pár száztól a néhány ezerig terjed, a legnagyobb számban a skandináv országokban, a Kárpátokban és Lengyelországban élnek. Följegyzésekből tudjuk, hogy Mátyás király idejében még nagyszámú hiúz élt a Börzsönyben, az első világháború után azonban teljesen eltűnt hazánkból, és csak az 1980-as években jelent meg újra. Napjainkban 10-20 példány élhet az Északi-középhegység zárt erdeiben. Már csekély egyedszáma miatt is sérülékeny faj, nem véletlenül lett az Év emlőse, így vélhetően jobban ráirányul majd a figyelem. Nálunk fokozottan védett, természetvédelmi értéke 500 ezer forint.

A hiúz rejtett életmódú ragadozó, az embert messzire kerüli. (Ezért leginkább a már sok helyütt fölszerelt kamerák révén figyelhetik meg az erdészek.) Termetes állat, jellegzetessége szakálla és fekete fülbojtja. Hossza a 130 centit, súlya a 38 kilót is elérheti, a hím nagyobb a nősténynél. Mint vérbeli macskaféle, nesztelenül jár és lopva támad, s ha kell, akár négy métert is képes ugrani. Remekül lát, kiváló zsákmányszerző, nem csoda, hogy hajdan a vadászok is ellenségüknek tekintették, irtották is, ahol csak érték. A kisebb rágcsálók, nyulak, rókák adják a mindennapi betevőjét, de a vadmalacok, sőt az őzek is gyakran végzik a karmai között. Vackát sziklahasadékokban vagy földi üregekben rendezi be, a nász ideje a kora tavasz. (A szerelmes nőstények a vizeletükben szagjelet hagynak a hímeknek.)

A vemhességi idő átlagosan hetven nap, ennek végén 1-3 kölyök jön a világra, amelyek egy éven át az anyjukkal maradnak.

FOTÓ: FRANCK FOUQUET, AFP/BIOSPHOTO