Természetvédelmünk trianoni vesztesége

Száz esztendeje, hogy az antanthatalmak által létrehozott nemzetközi határmegállapító bizottságok 1921-ben megkezdték munkájukat. A háborút vesztő Magyarországot Trianonban darabokra tépték. 1920. június 4-ét mutatott a naptár.

A neves ornitológus, Chernel István (1865–1922) az Aquila szakfolyóirat 1921-es számában összegezte a veszteségeket: „A trianoni békeparancs ezeréves hazánk állapotát teljesen megváltoztatta, ősi mivoltából merőben kiforgatta. Nemcsak több mint felét vesztettük el népességünknek, hanem területünknek is jó kétharmadát. (…) Annak a páratlan földrajzi egységnek, melyet a régi Magyarország alkotott, mindössze szíve tája maradt csak meg; többbnyire sík vagy hullámos vidék, néhány kisebb-nagyobb puszta, hellyel-közzel dombos terület, kevés számottevő nagyobb folyó, mocsár és erdőség” – írja a neves ornitológus, majd kócsagtelepeink fő élőhelyeit veszi számba.

Aztán így folytatja: „Állóvizeink közül a mienk maradt ugyan legnagyobb tavunk: a Balaton és a Velencei-tó, de már a Fertő tónak csak déli csücske.” Noha a Kis-Balaton magyar szempontból kedvező sorsa nem is volt magától értetődő. Születtek ugyanis tervek olyan délszláv–csehszlovák folyosó létesítésére, amely hazánkat a környező kisantant államok abroncsába szorította volna.

Az elképzelések egyike a Kis-Balatont a Zala folyó mentén szakította volna ketté, s olyan ötletet is őriz a sárguló térkép, mely Zala vármegye teljes területét elcsatolta volna az anyaországtól. Edvard Beneš cseh politikus 1919. február 5-én a Tízek Tanácsában pedig olyan tervet terjesztett elő a nyugat-magyarországi korridor ügyében, amely a Kis-Balaton délnyugati szegletét Csehszlovákiának juttatta volna.

A szándék komolyságát e fórum magas mivolta jól jelezte. Hiszen a békekonferencia munkájának irányítását formailag a Legfelső Tanács kezébe helyezték, ám tényleges irányító testületeként a Tízek Tanácsa szolgált. Ezt pedig az öt győztes nagyhatalom: az Amerikai Egyesült Államok, Nagy-Britannia, Franciaország, Olaszország és Japán kormányfője és külügyminisztere alkotta.

De a terveket mégsem elégítették ki a győztes országok döntnökei. Se a magyar tenger, se a Kis-Balaton nem lett idegen birtok vagy végvidék, mint az oszmán-török időkben.

A veszteségek azonban így is érzékenyen érintették a hazai természetvédelem ügyét. Chernel István megállapítása szerint „madárvilágunk egykori híres bősége és tarkasága is jócskán leapadt, számban és fajban elszegényedett”. A szerző összefoglalásul pontos leltárt készített.

Ebből kitűnt, hogy a történelmi Magyarországon előforduló 411 fajból és fajtából Csonka-Magyarország területén már csak 340 volt kimutatható, vagyis elvesztettünk 71-et, madáralakjaink összességének majdnem egyhatod részét.

Mint fogalmazott: „És veszteségünk még súlyosabb, ha tekintetbe vesszük, hogy megmaradt madáralakjaink közül is egész sora a fajoknak lényegesen megcsappant számban fészkel már nálunk, sőt egyáltalán nem.”