Kócsagőrök nemzedékei a magyar tengernél

Hazánkban az első természetvédelmi őr a Balatonkilitiből elszármazott Gulyás József volt. A helyi katolikus egyházi nyilvántartás szerint 1872-ben született a napjainkban Siófokhoz tartozó somogyi településen.

Csendőri hivatást vállalt, majd megnősült és békésebb vizekre evezett. Jó hírű halászmesterként boldogult a húszas évekig. Ebbéli tudását 1922-től a Kis-Balaton vízi világában fogyatkozó gémtelepek megmentésére fordította.

Schenk Jakab (1876–1945) A gyakorlati természetvédelem megindítása Magyarországon című, 1922-es, Aquilában közölt művében ekképpen fogalmazott: „Az alkalmazott kócsagőr mint volt halászmester teljesen otthonos a területen, különösen abból a szempontból is, hogy ismeri azokat, akiktől leginkább kell félteni a kócsagot.”

Tudományos munkatársként segítette Warga Kálmán (1881–1971), aki „megbízható és hozzáértő” kócsagőrként jellemezte a Búvár című lap 1937. júliusi számában, aki „féltő gonddal őrködik a királyi szárnyasokon”. A korabeli sajtóból, szakirodalomból és visszaemlékezésekből szűkszavúan mogorva, ám kedélyes ember toppan elénk.

Diószeghy Miklós 1929. szeptember 29-én, a Budapesti Hírlapban megjelent riportjában így írt: „Békétlenül morogva, veszedelmekre hívja fel a figyelmet.” Aztán szótlanul vezette a lápba az újságírót. „Gulyás József nem akar megszólalni. Pödörgeti széttörölt bajszát.”

Margittay Rikárd Balaton. Tájak, emberek című, 1943-as kötetében számolt be vele kapcsolatos élményeiről. Megkereste Gulyás József vörsi házát, de már nem találta otthon. Amszterdami holland tanár urakkal nemrég mentek el: a „jó magyaros dunyhaágyneműek” még magasra tornyosodva púposodtak a lakószobában.

Fia a sásvágókkal dolgozott, őt kutatta fel, hogy a Kis-Balatonhoz vezesse. „Egy kislány mindjárt el is vezetett a telepre és tőle útközben érdekes dolgokat hallottunk.” Ez a név nélkül említett beszédes kislány Pegorari Isola, e sorok írójának apai nagyanyja volt. Tőle tudom, hogy a külvilág felé szigorúnak tűnő férfit családi körben sorsával elégedett, jámbor nyájasság töltötte el. Ahogy az előbb idézett mű szerzője fogalmazott:

„Típusa a régi balatoni halász­em­ber­nek, aki még bödönhajóval is halászott, ahogy Herman Ottó leírta. Alacsony, izmos, okos nézésű, somogyi magyar. Tudta ő már amúgy is, mit akar látni az idegen. Nem volt ritka vendég nála a külföldi tudós, aki a vízimadarak éle­tének tanulmányozása végett kereste fel.

Néhány év előtt volt itt – mesélte – egy angol egyetemi tanár Manchesterből, az járt már az afrikai tavaknál is, de azt mondta, hogy olyat még ott sem látott, mint nálunk a Kisbalatonnál.”

Kicsendül ebből a munkáját szerető ember egyszerű büszkesége. Feladatát a második világháború végéig látta el.

Tavaly Rácz András környezetügyért felelős államtitkárral kerestük fel végső nyughelyét.

Sírkövére hajdan halálozási évként tévesen az 1955-ös dátumot vésték. A vörsi plébánia adatai azonban megbízhatóak. Ükapám, a Földmí­ve­lés­ügyi Minisztérium „Kis-Balaton őre” ugyanis 1954-ben érte el az ég vizében a túlsó partot.