Pásztortüzek a Hortobágyon

Értékes kiadványt tett közzé Hajdú-Bihar Vármegye Önkormányzata, amelyben az író finom szellemi slambucot főzött alkotói konyhájában. Kóstoljunk bele, érdemes.
„A könyv segítségével látogassunk el a pásztorok, természetvédők közös világába, a Hortobágyi Nemzeti Parkba. A pusztát a hagyományos állattartó közösségek formálták, óvták évszázadokon keresztül, munkájukhoz csatlakozott a természetvédelem 1973-ban” – írja dr. Aradi Csaba legújabb, Pásztortüzek a Hor­tobágyon című könyvében. Tartalmas, veretes szöveg. Költőien szép fotókkal, hasznos térképekkel, népi ihletésű festményekkel és rajzokkal színesítve.

Szerzőnk a Hortobágyi Nemzeti Park Igazgatóság volt vezetőjeként a táj szakavatott ismerője. Tudósként érti, lokálpatriótaként pedig érzi környezetét. Ezt a kettős belső élményt gyúrja eggyé. Ahogy a mű előszavában Pajor Zoltán találóan jellemzi a kötetet „önvallomásként”, a szülőföld iránti elkötelezettség vallomásaként. Így is van. Minden során átsüt a szűkebb hazája pásztortüzének melege.

A Szent György-napi kihajtással szegődünk az itt élők, itt dolgozók mellé. Lobog a láng, felszikráznak a sík vidék történetei. A legelő világa. Aztán a hajdani nomádok múltjába időutazunk: gödörsíros kurgánok és kunhalmok tűnt mindennapjaiba. Idol, rézcsákány és hajkarika regél némán. Majd a tájformáló őserők roppant hatalma vonul előttünk áradások, hóolvadások képében. A fehér lapon feketén tekereg a zsombékosok lakója és építője, a mocsári giliszta. El is érkezünk az Árpád-korig, a papegyházi templom maradványát nézve. Telik-múlik az idő, s a hortobágyi hídi vásár forgataga fogad, ahova négyezer lovat, ötezer szarvasmarhát, tízezer juhot is felhajtottak egykor. Iránytű gyanánt térképek igazítanak útba-múltba. Várnak már a ménesek, gulyák és nyájak. Fekete nóniusz. Puli, komondor és sinka. Kontyos nádkunyhó és őre, a kuvasz, a legrégebbi nyájőrző kutya. Pásztortanya árnyéka és gémeskút kolonca. A jellegzetes hortobágyi „seggenülő hodály”, a körmöző bicska és a látófa. Rajta a messze fürkésző bojtár. Megszólal a kolomp is, de már rotyog a bográcsban a slambuc. Képzeletben betérünk a Nagy csárdába is, ahol előkerül a lédús gomolya sajt, hiszen a hőségben üdítően hat. Szemügyre vesszük a bő gatyát, s legmagyarabb népviseletünket: a nemzeti címeres cifraszűrt. A természetvédők és pásztorok összetartozásának erejét. Természeti tüneményeket, a vízivilág madarait, gyepek, erdők titkait. Kalandunk a behajtásig ível, mikor a darvak már útra kelnek.

A népi-nemzeti mozgalom jelesei is megidéztetnek. Két író, mint az idevalósi, balmazújvárosi születésű Veres Péter (1897–1970) és Móricz Zsigmond (1879–1942), aki először nevezte nemzeti parknak Hortobágyot. S egy képíró is, aki az „ősi magyar kultúrát” akarta kivetíteni Nyugat felé: Boromisza Tibor (1880–1960). Megelevenedik festményein a merengő bivalygulyás, a zord csikós, a hetyke számadó és az okos tekintetű csikósbojtár. Akikkel magyarként egy vérből valók vagyunk.