A második természetőr

Úgy véljük, hogy mindaz, aki értékelni tudja a jelentősebb természeti ritkaságokban rejlő nemzeti kincsek nagy jelentőségét, a bátorligeti ősláp természeti rezervációként való fenntartását az ország elsőrendű kötelességének tartja! – Kaán Károly (1867-1940), a magyar természetvédelem nagy úttörője fogalmazott így 1931-ben megjelent művében, a zöld hivatás „Természetvédelem és természeti emlékek” című bibliájában. Erről a bátorligeti küzdelemről szól a most megjelent Ősláp a határon című kötet, mely a Püski Kiadó és az Agrárminisztérium jóvoltából jelent meg. Lesku Balázs, e sorok írója és a Szabad Föld főmunkatársa, Balogh Géza tollából. 

Magyar Gábor és Bankovics Attila így fogalmaz a kötet Ajánlásában: „Első természetvédelmi őrünk – kócsagőrünk – Gulyás József volt (...) A hazai természetvédelem következő mérföldkövét még mindig a madarak környékén kell keresnünk. A Madártani Intézet a kis-balatoni kócsagtelep dísztollgyűjtő orvva­da­́szaitól való megvédése után második legfontosabb feladatának a Duna–Tisza közi változatos madárvilág megőrzését, ezen belül kiemelten az illegális tojás­gyűjtés megfékezését tekintette. (...) Míg a „madár­kapitányok” különböző hátterű, a madár­védelem különböző szegmenseit elősegítő, nem kizárólag e célra szerződtetett – sőt nem is feltétlenül szerződtetett – személyek voltak, a második olyan személyt, aki Gulyás Józsefhez hasonlóan teljes munkaidejében a mai természet­védelmi őrökéhez hasonló munkát folytatott, a bátor­ligeti ősláp védelmére alkalmazták.” 

Tuzson János professzor 1914-ben fedte fel a bátor­ligeti őslápot a tudomány számára. Páratlan természeti kincseket dédelgető vizes élőhelyre bukkant a falu határában. Erről beszámolt az akkori országos és helyi sajtó is. A tudós pedig elsőként szorgalmazta az Ősláp védetté avatását. Itt állott munkába Tatár Ignác, második hazai természetvédelmi őrünk, aki hat elemi osztályt végzett. Kocsis, grófi inas, majd községi elöljáró volt, mielőtt 1932-ben felfogadták a bátorligeti nyírláp védelmére. Alakját újságpapírba csomagolta a foszló emlékezet. Múltja gyűrött, sárguló oldalakon hányódott szerteszét. Mostanáig. Ám e mű arra vállalkozott, hogy csokorba szedje ezeket. 

A Kelet-Magyarország című napilap például így írt róla 1958-ban: „Ezer növényt ismer a latin nevén is. Elleste, a tudományt huszonhat esztendőn keresztül a kutatóktól. Parasztember, ki földtörténeti korokról beszél, latin kifejezéseket használ és a természetszeretet egészíti ki ismereteit. Mintha alkotta volna, az ő képzőművészeti remeke lenne, úgy írja le az ibolya­kökörcsint, elemzi sötét színeit. Külön-külön ismeri a fákat, bokrokat, a kilencvenegyezer 600 négyszögöl területű kertben.” E munka az őt követő nyírlápőr, Tanicsár Mihály emléke előtt is fejet hajt. Mert őrizték javainkat, közös értékeinket, példát adva a jövőnek.