Költő a zöldben

Tücsökzene. Lírai önéletrajz. Vallomás. Buda világháborús üszkein átrostált emlékezés. Omladékon tükörcserép. Vakfoltos töredék, benne az írói arcél. A történelem kócos hajú, törött játékbabaként sandítja. Romok alól kikandikál a tűnt idő és rá morog a sivár jelen. Ezerkilencszáznegyvenhét. Napimádó, üldözött magyar költő tekint az égre. Szavakból újjáteremti magát. Azt is, aki volt, azt is, akivé lett. 

Szabó Lőrinc (1900-1957) e remekművet alkotó nagy poéta. Akinek szellemi termése a Natúra magházából érett. Vallotta hát az élettan szigorú szenvtelenségét, rideg reguláit. Rímbe szedte a vér valóságát. Az elidegeníthetetlen és átruházhatatlan öröklött alkat ritmusát. S ezért számonkérte a bosszúszomjas új hatalom. Kérlelhetetlenül. De tovább dédelgette magában a valóságra nyitott Én-t. Hangja és tartása: közömbös egykedvűség. És mélyen emberi, túlságosan is emberi. Mondhatnám Friedrich Nietzsche (1844-1900) után szabadon. Mondom is, hiszen a nagy német bölcselő verseit zseniálisan ültette át magyarra. Ahogy az „Új tengerekre” című költeményét is: „A táj egyre glóriásabb, / Dél alszik Időn-Teren –: / már csak a te óriás-nagy / szemed néz rám, Végtelen!” 

A természeti táj mind glóriásabb, de tovább tágul a Tér s a szűkös szemhatár. A germán filozófus „Csillag-erkölcs” című opuszában, a pannon pályatárs megértő tolmácsolásában: „Fény hazád a nagymesszi ég; ne tűrd meg a részvét bünét!” Végül a szentenciaszerű zárómondat: „Parancsod csak egy: tiszta légy!” És a tiszta ész. Mely a természettörvény nyelvén fejezi ki önmagát. A magyar poéta is a dísztelen tárgyiasság stílusában beszél. Bajba sodorja a magyar história. 

Ekkoriban már vajúdik a művészi közlésvágy. Az ihlet szárba szökken. Püski Sándor (1911-2009) Magyar Élet Kiadója szedi csokorba. A borítón fehérjén égszín betűk hirdetik: „Tücsökzene”. Alcíme: „Rajzok egy élet tájairól.” Az íróklasszikus belső zöldjébe vezet az ösvény. Dobóné Berencsi Margit „Szabó Lőrinc természetleírásainak képi megoldása a „Tücsökzenében«” közölt írást a Hevesi Szemle 1976 decemberi számában. „A természetben észlelt biológiai körforgást a művészi szóképek segítségével víziószerűen, érzékeink számára lebontva közvetíti. Néhány sorban képes összekapcsolni az egyszerű növényt a kozmikus térséggel, az idő, az Év, a Nap roppant erejével és távolságával. A zárókép a természet örök cirkulációját idézi: a végben levő kezdetet, a magból csírázó új életet.” Ahogy a hősünk fogalmaz: „Táj épül, omlik, gyúl, gőz-síp hasít / a tücskös éjbe, fátyolbimbait / bontja bodor füst, s hold, ezüst virág, / nyíl a felhők közt, arc, más arcon át, / jön, itt van, már nincs, erdők, városok / örvénye forgat, én magam vagyok / a kép s a keret, s évek, negyvenöt, / lobognak körül, s mindegyik mögött / ott a többi, ott cirpel, ami csak / egyéni volt, vágy, vagy boldog pillanat, / minden elérhetetlen messzeség, / minden kétségbeejtő veszteség, (...).” 

Leveszem a polcról a könyvet. Belelapozok. Saját darab, aláírt példány. Zafír tinta kanyarog a sárga papíron. Tábláján a csodaszarvas, agancsa közt Nap és Hold.