Hagyjunk időt a csendességre

1. Hogyan érez szülőhelyével, lakóhelyével kapcsolatban?

– Kőbányán születtem, a nyarakat az anyai nagyszülőknél töltöttük, Wekerletelepen. A gimnáziumi évek alatt Óbudára költöztünk, s amióta megnősültem, Békásmegyeren élünk a családommal. A különböző helyszínekben az a közös, hogy a nyugalom, a csend jellemző rájuk, s mindegyik egyformán fontos számomra.

2. Mely jellemvonásai azok, amiket szeret önmagában?

– Az empátiát, ami azt jelenti, hogy odafigyelek másokra. Illetve azt, hogy folyamatosan képes vagyok tanulni a környezetemtől. A reneszánsz mesterek mondták magukról, hogy „Homo dilet­tan­te", azaz érdeklődő ember, ami szerintem fantasztikus tulajdonság. Ez a nyitottság, érdeklődés a világ, az embertársaim, környezetem felé szeretem, hogy bennem is megvan.

3. Kíváncsiságból kivel cserélne életet egy napra?

– Senkivel, mert jól érzem magam a bőrömben, szeretem ezt a világot, amibe beleszülettem. A népdalgyűjtések során az idősektől hallott mesék, történetek pedig időben is kitágították a saját életemet. 

4. Mivel lehet kikergetni a világból?

– Hazugsággal, megjátszott gesztusokkal. Olykor azt látom az embereken, hogy nem azt mondják, amit gondolnak. Ez megnehezíti a dolgomat, mert én ellenkezőképpen teszek. Ezért is jelentett nagy élményt a parasztmuzsikusokkal való találkozás, mert bennük végtelen őszinteséget fedeztem fel. 

5. Mit jelent a zene az ön életében?

– Közösséget, anyanyelvet és örömöt. Bár a tekerő, amivel muzsikálok, egyszemélyes hangszer, a zene számomra mindig a közösségről szól, akikkel együtt és akiknek muzsikálunk. Ilyen értelemben beszélgetünk a zene nyelvén. A népzenénk az anyanyelvünk. Ha bármilyenféle zenei nyelvet jól használunk, vagyis jól tudunk rajta beszélgetni, az sok örömöt tud okozni.

6. Mit adott a szakmai pályájához, hogy a dél-alföldi öreg parasztmuzsikusoktól tanul­hatott?

– Amikor jártam az alföldi tanyavilágot, olyan emberekkel találkoztam, akik hagyományozódás által tanultak meg hangszeren játszani, kifejezni magukat a zenével. A természetesség mellbevágó és katartikus élményt jelentett. Továbbá tartozott hozzá egy végtelen közvetlenség, kedvesség. Ezek az intelligens parasztemberek a maguk szűkszavúságával a fontos zenei, technikai információkat rendkívül pontosan meg tudták fogalmazni, átadni.

7. Milyen az ifjúkat tanítani, a zene szeretetére nevelni?

– Az Óbudai Népzenei Iskolában a tudásátadás természetes rendjét, a mintakövetést tekintjük alapnak. A mai növendékek arcán felszabadult, jó érzést látunk viszont, természetszerűen kapcsolódnak be a zenei folyamatokba. 

8. Mitől lesz egy tekerőnek lelke?

– A hangszerkészítés nehéz mesterség, amit az életünk végéig tanulunk. Sok évnek el kell telni, míg rutint szerez az ember az alapanyag-megmunkálásban, a szerszámhasználatban. De onnantól kezdte tudja valaki mesternek nevezni magát, ha lát magában víziót a megszólaló hangszerről. Először elképzeli, milyen zenei hangot akar megvalósítani, ahhoz épít akusztikai teret.

9. Őriz olyan idézetet, ami örökre a lelkében marad?

– A gyűjtések során az öreg mesterek rengeteg fantasztikus dolgot mondtak, amikre örökre emlékezni fogok. S mostanában sokat forgatom a gondolataimban egy református dicséret két sorát: „Csak légy egy kissé áldott csendben: Magadban békességre lelsz.”

10. Van-e olyan értékes vagy értéktelen tárgy, ami különösen fontos az ön számára?

– Családi örökségem dédnagypapám Kossuth-címeres borospohara, ami a kiegyezés körüli időkből, az 1860-as évekből származik. Ünnepi alkalmakkal előveszem a poharat és arra gondolok, hogy az őseim is ezzel koccintottak egymás egészségére.

11. Ki a szakmai példaképe?

– Az idén hetvenéves Borbély Mihály, aki alapító társam a Bokros zenekarban, zeneileg és emberileg is példaként áll előttem. Ugyanígy Juhász Zoltán pedagógus kollégám, akadémikus társam. A hangszerkészítést tekintve: Bársony Mihály, a népművészet mestere, akitől a tekerőkészítés mesterségét megörö­költem. 

12. Milyen jó tanácsot, tanulságot osztana meg velünk, amit a saját kárán, tapasztalatai alapján tanult meg?

– A hangszerkészítésből kiindulva, ámbár sok másra is igaz: ami jól bevált, azon nagyon óvatosan változtassunk.

13. Mire sajnálja az időt?

– A semmittevésre, a hiábavalóságra, az üres időre. Bár le kell szögezni, hogy az elmélyülésre, csendességre, nyugalomra is szükséges (értékes) időt hagyni, mert az al­kotási folyamatnak része a töltekezés is.

+1. Milyen képességet választana, ha egy szuperhős bőrébe bújhatna?

– A bárhol alvás képességét kívánnám magamnak.