Ez tényleg aranyat ért – mondtam a Kertember Gézának az éjszakai eső utáni reggelen. Akkor már hónapok óta nem esett és a fagyok mellett a tavaszi aszály is bőségesen szedte áldozatait a kertekben. Átmenetileg fellélegezhetünk – állapította meg Géza, miközben megszemlélték a veteményesek állapotát. Ezen a ponton csörtetett feléjük Laci bácsi, és a tekintete nem sok jót ígért. Én már a télen megmondtam, hogy nem a poloska a legaljasabb állat ezen a Földön – kiáltotta feléjük messziről. Majd amikor melléjük ért, kimondta az ítéletet: hanem ezek a bájos, mesebeli kis őzek, hogy rohadnának meg ott, ahol éppen most tartózkodnak. Távcsöves puska, kondér, mélyhűtő – tette hozzá kissé kifulladva. Mi a baj Lackó? – kérdezte a Kertember, aki csak nemrég csatlakozott a törzshöz. Géza röviden vázolta neki a tényállást, mely szerint az őzek télen széttúrták a kerteket, de annyira, hogy vaddisznók látogattak a faluba, mint holmi bolgár partizánok. Most meg – fűzte hozzá Laci bácsi – tönkretették öt (ezt az ujjaival is mutatta) éppen beinduló, gyönyörűséges facsemetémet. És az van – folytatta dühösen – hogy ennek az egésznek semmi értelme, tápérték nulla, csak a rombolás, megmondtam, ezek az állatvilág hezbollahjai, gyűlölöm őket. Ráadásul – mondta még, ekkor már felhúzva magát rendesen – most már találnak maguknak zabálnivalót erdőn-mezőn, és én sem megyek oda csesztetni őket. Ezzel is együtt kell élnünk, Lacikám – mondta Géza –, mi úgysem kezdünk el lövöldözni, a vadásztársaság meg nem ér egy fillért sem. Csak idegállapotba kerülünk a végén – mondta még viccelődve –, gyere, inkább nézzük meg a rózsákat. Régi rítusuk volt ez pünkösd környékén, amikor az addig szerény bokrokként viselkedő pünkösdi rózsák átvették a hatalmat Géza kertjében és minden szemet. minden tekintetet magukhoz vonzottak néhány hétre, hogy aztán újra úgy viselkedjenek, mint valami ibolyák, amelyekből egyébként rengeteg nyílt ebben az évben. Csudásak – mondta a Kertember. Királyság – mondta ki Laci bácsi a szót, amit ilyenkor mindig ki szokott mondani, és ettől azonnal meg is változott az arca, az álmélkodó örök gyerek kifejezését öltve magára és megszállta valamiféle olyan nyugalom, ami ritkán érkezik. Álmélkodásuk közepette megérkezett közéjük Joe (Jesús) is és az ég felé nyújtva karjait így szólt hozzájuk: áradás, testvéreim, áradás. Aztán Gézához fordult. – És arra az amszterdami papra emlékszel, Gézu, aki pünkösdkor vagy nyolc nyelven szólt a hívekhez? Tisztán – felelte Géza és fejest ugrott a múlt kútjába.
