Jeles napok

Villő napján (június 12.) a név eredetéről szólunk, amely a hozzá kapcsolódó - sajnos egyre kevésbé ismert - ősi hitvilág népszokásai nélkül nehezen érthető meg. A tél és a tavasz fordulóján (a húsvétot megelőző virágvasárnapon), illetve a nyár kezdetén (pünkösdkor) ismert népszokás a villőzés, amikor fiatal lányok feldíszített fűzfaágakkal régen beköszöntek a házakba: "Kié, kié ez a ház? / A jámbor emberé. / Benne van egy vetett ágy, az mellett ringó bölcső. / Haj, villő! / Falu végén selyemsátor, / Haj, villő!" Ezután jókívánságok következtek, amiért a ház gazdasszonya tojást adott a lányoknak, és letört villőággal megpaskolta őket: "Mind menjetek fér'höz!" A szokásban a sámánvilágot felidéző termékenységvarázslás őrződött meg. Az év és az élet fordulóihoz kötődő regölés, villőzés varázsszertartás volt, a változáshoz az istenek segítségét kérték, a sámánok énekükkel őket idézték meg. A refrénben - az ősmagyaroknál szokásos - haj, huj, hej az isteneket hívó varázsige. Hagyományunkban Villő a víz úrnője, a telet, halált, gonoszt, betegséget (amit a vízbe dobott kiszebábu személyesített meg) legyőző, a tavaszt, a megújulást elhozó tündérlány. A víz hullámzása (egyszer fent, egyszer lent) az élet és a halál folytonos harcát jelképezi. Eleink minden napnyugtával számot adtak a lelkükről, jelképesen elhaltak (elháltak), és minden reggel új életre éledtek. Ezért volt nagyon fontos számukra, hogy ne feküdjenek le haraggal, mert "ki tudja, hogy reggel felébredünk (feléledünk)-e?"