Kegyelmet az ártatlanoknak!

A hetvenes években, egy alföldi gyárban az esti műszak után ismeretlen tettes kalapáccsal agyonvert egy hazafelé tartó munkásnőt. A rendőrség hamarosan előkapott egy gyanúsítottat, aki ellen rövidesen kellő számú döntő bizonyítékot sorakoztattak fel. Elítélték hát az illetőt, aki el is kezdte a kilátástalanul hosszú börtönbüntetése letöltését. Közben a valódi gyilkos, egy esti mozinézés alatt, eldöntötte, hogy újabb áldozat után néz. Beült a teherautójába, melynek a cégnél sofőrje volt, felvette egyik lányismerősét, akit meggyilkolt, késsel összeszabdalt és egy folyóba dobott. Elkapták, a nyomozás során kiderült, hogy ő volt a tettese a kalapácsos gyilkosságnak is. Az ártatlanul bűnhődőnek annyit mondtak: „Már bocs’, de tévedtünk” – és szabadon engedték. A megbélyegzett ember többször is megpróbált az ország különböző szegletében új életet kezdeni, de a híre mindenütt utolérte. Végül egy elhagyott tanyán halt bele a méltánytalanságba… Megkérdeztem később az egyik rendőri vezetőt, hogy tudtak bizonyítékkal szolgálni az ügyben? Őszintén elmondta, hogy olyan nagy volt a politikai nyomás rajtuk, hogy egy véres kalapácsot ingbe csavarva betettek a gyanúsított feje alá a munkásszálláson, amit a nyomozók bravúros gyorsasággal megtaláltak. Hogy miért kellett mindenáron elkövetőt találni? A gyárban ötezren dolgoztak, többségükben nők. Az esti műszak után a hozzátartozók jöttek a környékről az asszonyok, lányok elé. A régióban nyugalomra volt szükség, ehhez pedig gyilkos kellett mindenáron!

Isten őrizz, hogy valaki is azt higgye, a jelenlegi, demokratikus jogrendünket akarom összehasonlítani a pártállami elvárásoknak mindenáron megfelelni vágyó igazságszolgáltatással és bűnüldözéssel. Azt azonban nem árt szem előtt tartani, hogy volt már nem egy áldozata a „jog nagyüzemében” az elhibázott ítélkezésnek. Márpedig az sem bocsánatos bűn, ha egy ártatlanból vétkest csinálnak!