A szemtanú

Van egy különös tulajdonsága James Nachtwey fényképeinek: gyönyörűek. Már amennyiben ezt a szót ki lehet mondani olyan képekre, amelyeken háború, éhezés, halál és emberi szenvedés látható. Kompozíciói gyakran szinte klasszikusan tökéletesek. A fény, az alakok elhelyezkedése, egy kéz mozdulata vagy egy tekintet valamilyen rendet teremt a káoszban. Ettől nehéz elfordítani a fejünket, pedig talán éppen az lenne a legkönnyebb. 

Egész pályája erre az ellentmondásra épült, hogyan lehet úgy megmutatni az emberi szenvedést, hogy a néző ne fordítsa el a tekintetét. 

1948-ban született Massachusettsben, művészettörténetet és politikatudományt tanult. A vietnámi háború és az amerikai polgárjogi mozgalom fényképei mutatták meg számára, milyen ereje lehet a fotográfiának. Fotózni nagyrészt maga tanult meg. 1980-ban New Yorkba költözött, egy évvel később pedig már Észak-Írországban dolgozott. Aztán évtizedeken át újra és újra ott volt, ahol a világ éppen szétesett. El Salvadorban, Libanonban, Afganisztánban, Boszniában, Ruandában, Szomáliában, Csecsenföldön, Koszovóban, Irakban. Szinte nincs olyan nagy konfliktusa az elmúlt évtizedeknek, amelynek ne maradt volna Nachtwey által készített képi emlékezete. 

De történetét nem a helyszínek és nem is a díjak teszik igazán különlegessé. Sokkal inkább az, hogy mindig közelebb ment. Talán Robert Capától tanult valamit. Amikor lövések dördülnek, amikor egy épület összeomlik, amikor az emberek futni kezdenek, az ösztön azt mondja, menj innen. A háborús fotós dolga éppen az ellenkezője. Nachtwey nem a veszélyt kereste. Abban hitt, hogy a háború valódi arcának megmutatása végső soron a békét szolgálhatja. A fényképezőgép számára a tanúságtétel eszköze volt. Ha valami megtörtént és valaki lefényképezte, később már nehezebb azt mondani, hogy nem tudtunk róla. 

2001. szeptember 11-én James Nachtwey New Yorkban volt. A férfi, aki életének jelentős részét háborús övezetekben töltötte, azon a reggelen otthon volt. Meglátta az égő World Trade Centert, fogta a fényképezőgépeit és a filmjeit, és elindult Manhattan déli része felé. Abba az irányba, ahonnan emberek ezrei próbáltak kijutni. Aznap készült képei között van egy különösen megrázó felvétel. Egy templom tetején kereszt áll. Mögötte Manhattan szinte eltűnik az összeomló torony porában és füstjében. A kereszt mozdulatlan, körülötte minden szétesik. Nehéz nem szimbólumot látni benne, pedig a kép egy nagyon is valóságos pillanat dokumentuma. A felvétel ma a Whitney Museum of American Art gyűjteményének része. 

Nachtwey 27 tekercs filmet fényképezett el azon a napon. Huszonhét tekercsbe zárt szeptember 11. 

A fotográfia egyik különleges tulajdonsága, hogy várni tud. Amikor elkészül, hír. Egy nappal később dokumentum. Tíz év múlva emlék. Huszonöt év múlva történelem. Maga a kép közben egyetlen másodpercet sem öregszik. A por ugyanott lebeg, a tűzoltó ugyanott áll, a kereszt mögött ugyanabban a pillanatban omlik össze a világ. 

Csak tíz évvel később tért vissza a teljes anyaghoz. 2011-ben újra végignézte a kontaktokat, és korábban nem publikált felvételeket is talált közöttük. A képek olyan emlékeket hoztak vissza, amelyek addig valahol a háttérben maradtak. Mintha a negatívok nemcsak a fényt őrizték volna meg, hanem valamit abból a napból is. Egy másik képén szinte az egész fotót összegyűrt acél, törmelék és füst tölti ki. Ebben a felfoghatatlan romhalmazban egyetlen tűzoltó áll, majdnem elveszik benne. Nachtwey nem csinál belőle hőst, nincs rá szükség. Elég megmutatnia az arányokat, az ember apró, a pusztítás hatalmas, az ember mégis ott van. 

Szeptember 11. után Nachtwey tovább dolgozott. Két évvel később Irakban egy katonai konvoj elleni gránáttámadásban megsérült. Felépült, majd visszament. Ugyanaz a meggyőződés vitte tovább, amely egész pályáját meghatározta: valakinek látnia kell azt is, amit mások nem akarnak vagy nem tudnak látni, és valakinek meg kell mutatnia. 
Huszonöt év telt el 2001. szeptember 11. óta. Ma már felnőttek azok, akik akkor még nem éltek, számukra az a nap nem személyes emlék, hanem történelem. Nachtwey képeinek szerepe közben észrevétlenül megváltozott. Először hírfotók voltak, később az emlékezés képei lettek, most pedig lassan átveszik a szemtanúk helyét. 

Az emberi emlékezet elmos részleteket, arcokat felejt el, hangokat veszít. A fénykép másképp emlékezik. Nachtwey kamerája előtt 2001. szeptember 11. egy pillanatra megállt, a kereszt ott maradt a porfelhő előtt, a tűzoltó a romok között, az emberek a porból előbukkanva. Huszonöt év elteltével talán éppen ezért fontosak ezek a képek. Nem próbálják megmagyarázni azt a napot. Megőrzik azt, amit egy ember ott és akkor látott. James Nachtwey egész életében tanú volt. Ma már a képei tanúskodnak helyette.