Násztánc harcsával

Mostanában repül. Hogy miért pont most, rejtély. Délen, Szeged, Mártély környékén június 20-a táján kezdi, az északabbra fekvő vidékeken, mint Szolnok, Tokaj, Vásárosnamény, egyre később. A Tiszaháton, Tarpa és Szatmárcseke alatt a legkésőbb, itt már júliust írunk, mikor megkezdik násztáncukat.

De azért órát nem lehet igazítani hozzájuk. Számtalan tényező befolyásolja a repülés kezdetét, hosszát. Van, amikor három nap alatt lezajlik, máskor egy hétig is elhúzódik. Az egyik nap még csak egy-kettő szállingózik, aztán, mint a förgeteg, lezúdulnak. Máskor egyik nap megy, a másik nap nem. Van olyan év is, amikor egyáltalán nem megy. Ha például az előző napokban árad a folyó, vagy huzamosabb ideig esik, akkor hiába ülünk ki a partra, ahová egyébként úgy este fél hét körül érdemes letelepedni. Ha szerencsénk van, már akkor is feltűnik egy-két aranysárga pillangó, aztán egyre többen lesznek, végül már a túlsó partot is alig látja tőlük az ember.

Felemelő látvány. Párszor nekem is megadatott. A legemlékezetesebb talán vagy húsz éve Jándon, a Fótos-kerti palajon, ahol lányaimmal loptam a napot és vártuk a kérészeket. Meg Tarr Gyuri bátyánkat, a híres jándi hajóst. Gyuri bátyánk egész életét a Tiszán élte le, még nyugdíjasként se tudott nyugodni. Mikor leszállt a hajóról, beállt halásznak. Nem a halért, hiszen a Felső-Tiszán kevés a hal, hanem a Tiszáért. Volt pár varsája, egy dögnehéz ladikja meg két jó erős karja.

Akkor is úgy jött, szembe a sodrással. Karon – ahogy a régi halászok mondták, azaz motor nélkül, csak úgy evezve. Aki próbálta ezt már itt, ahol sok helyen még a csónakmotor is csak bőg meg bőg, a ladik meg nem megy, az tudja, hogy ide kell az erő, nem a konditerembe!

Veszett meleg volt még este hatkor is, Gyuri bátyánk meg sehol. Közben feltámadt a forró, déli szél. Pont szembe kapta az öreget, de azért megjött időben. Két kis süllőt is hozott, és nagy akkurátusan nekiállt tüzet rakni. Holott megbeszéltük, hogy átevezünk a túlsó partra, onnan csalogatjuk majd a márnát.

– Jó lesz az itt is! – fújta a tüzet, mikor végre észbe kaptunk. Hiszen meg se kínáltuk! De aztán megkínáltuk. Magunkat is persze, méghozzá jóféle szatmári szilvával. Már nem is nagyon volt kedvünk ladikázni, ő mordult ránk végül, hogy indulás.
Szemközt meredek, köves a part, és irtózatosan gyors a víz. Mire nagy nehezen beállítottuk a hajót, már fel is tűnt az első bogár. Aztán egyre több, mi meg összekapkodtunk párat, s már repültek is a horgok be a vízbe. Nem volt még igazi rajzás, így aztán a botokra is oda-oda néztünk. De hiába, valami aprók folyton lelopták róla a csalit. Végül aztán mégiscsak akasztottunk egyet.

– Márna lesz – morogta az öreg. – Hajítsa majd vissza!
De biz’ nem az lett, hanem egy szép, háromkilós harcsa. Ám addig szerencsétlenkedtem, míg a horogról le nem rúgta magát. Fogtam a fejem, sopánkodtam, de a kutya se törődött velem meg a hallal. Addigra már ömlött a kérész. Mintha csak megfordult volna a Tisza. Valóságos kérészfolyam hömpölygött a víz fölött – és ez így ment egészen alkonyatig.
Az idén is erre számítok. De azért halat is jó volna fogni!