Ameddig az erőm engedi

Kéztőalagút-szindróma a betegség neve. Rózsika néni – teljes nevén Pintér Mihályné Hamál Róza – már az ősszel, amikor metszette a málnát, érezte, hogy fáj a jobb keze, zsibbadnak az ujjai. Túlerőltette a csuklóját, a kezét – mondta az orvos, a gyógymód pedig megszüntetni a megduzzadt inak által leszorított idegek nyomását. Rózsika néni kicsit nyugtalan, de reméli, hogy a műtét után minden rendben lesz, s rövidesen ismét dolgozhat a kertben. 

Huszonöt éve, hogy írtam az édesanyjáról, Hamál Józsefné Illés Juliannáról, aki 2001-ben, 102 esztendősen hunyt el. Úgy látszik, a hosszú élet anyai örökség náluk, mert Lajos kivételével – aki 1957-ben, 31 évesen bányaszerencsétlenségben halt meg Dorogon – a bátyjai is hosszú időt értek meg, de sajnos már egyikük sem él. 

– Öten voltunk testvérek, én a legkisebb – mondja Rózsika néni. – Egy kis vályogházban születtem ezen a portán, ahol most a fiamékkal lakunk, ezt a házat már mi építettük a férjemmel, aki Veresegyházról került Szadára. Sokat dolgoztak a szüleim, és öt gyerekkel nehezen boldogultak, gyakran ettünk kukoricagancát lekvárral vagy cukrozott lével. Tavasszal és kora ősszel az iskolába sokszor mezítláb jártunk, télen meg vinni kellett itthonról a fát, hogy fűteni tudjunk. 

Mutatja a népiskolai értesítőkönyvét, csupa kitűnő és jeles sorakozik benne. Csak nyolcadikban van egy-két gyengébb jegy, a kérdésre, hogy ennek mi az oka, Rózsika néni így felel: – Akkor már kezdtem kamaszodni… 

A kamaszodás azonban nála nem valami kicsapongó életet jelentett, hanem azt, hogy eljárt napszámba. Volt munka bőven – ahogy a régiek hívják – Gyümölcstermő Szent Szadán. Később vettek egy darab földet Veresegyházon a Csalitosban, nagy öröm volt, mikor hajthatta a lovakat, ő hozhatta haza a kocsival a krumplit. 

– Én nagyon szerettem azt a világot, amikor a faluban még sok ló volt – réved el Rózsika néni tekintete a múltban. – Kora hajnalban indultak az emberek a pesti piacra, a kocsi végén ott lógott a viharlámpa. Ma egyébként is alig van már jószág a faluban, de akkor még szinte minden háznál tartottak tehenet és disznót, kijárt a csorda meg a konda a legelőre. Ma már én is csak tyúkokat tartok, a kakassal együtt most tíz van, ők is érzik a tavaszt, kezdenek szépen tojni. 

Kimegyünk a kertbe, jó nagy terület: 960 négyszögöl. Igaz, hogy a végén már egy kis akácerdő van, de én, aki a 160 négyszögöles kertünk néhány gyümölcsfájával is alig bírok, csodálkozom, hogyan lehet ennyi cseresznye- és más fának – ráadásul túl a kilencvenen – gondját viselni. És hát megvan a munka a málnával, a földieperrel, a zöldségekkel is. Amióta kevesebb az eső, még többet kell dolgoznia. Talicskákba tett kannákban hordja a vizet a homokon a kert végébe is, a múlt nyáron vagy negyvenszer fordult. És hát trágyázni is kell, és neki csak baromfitrágyája van, a marhatrágyát máshonnan ho­zatja. 

Rózsika néni egyébként sok évet töltött az iparban, onnan is ment nyugdíjba. A pamutgyárban, a gyűrűsfonóban 1952. március 12-én – két nappal a születésem előtt – kiváló eredménnyel tette le a műszaki minimumvizsgát – mutatja a bizonyítványát –, s kiváló dolgozó kitüntetést kapott a gödöllői háziipari szövetkezetben és a Ganz gyárban is. A férjével is úgy ismerkedtek meg annak idején, hogy együtt utaztak a vonaton, mert ő is Pesten dolgozott. Aztán kiderült, hogy mennyire szeretik mindketten a földet, a kertet, a növényeket. 

Volt egy nagyobb málnásuk, nem messze a kertjüktől, gyakran elgyönyörködtem benne. Misa bácsi, a férje is – aki 2003-ban, 69 évesen hunyt el – büszkén mutatta, ha arra jártunk. Tőlük meg lehetett tanulni a málnatermesztés minden csínját-bínját, sajnos később úgy hozta a sors, hogy ettől a málnástól meg kellett válniuk. Volt olyan év, hogy hetven-nyolcvan rekesz málnát tudtak eladni a nagybani ­piacon, ahová egy ismerősük vitte. Ami ma a kertben terem, azt Rózsika néni a kapubejáróban, a falun áthaladó forgalmas műút mellett árulja. Megállnak az autósok, és hamar elkel, ha valami mégis megmarad, azt szétosztja az ismerősök között. 

Zöldséget is sokan vásárolnak tőle, mi pedig a tojást is többnyire nála vesszük. Babért is csak hozzá mentünk, aztán adott nekünk vetőmagot, elvetettük édesanyám kertjében. Rózsika néni tanácsot is szívesen ad mindenkinek, s mi ezeket örömmel fogadjuk, így lettünk sikeres babtermesztők 25-30 négyzetméteren a szülőfalumban, Du­na­tetétlenen. 
Felidéződnek a régi emlékek, megtudom, hogy már a nagyszülei is szerettek és tudtak is táncolni. Nagyapja és nagyanyja Nagytétényben kilencvenévesen táncversenyt nyertek, a legszebben keringőztek. Ők is eljártak a férjével a bálokba – Szadán fiatalabb korukban nagyon sok bál volt, meséli –, s hajnalig ropták. De aki éjjel legény – vagy lány – volt, annak másnap is bírni kellett. Énekelni is nagyon szeretett, kislány korában vasárnap délutánonként gyakran énekeltette őt a szomszédjukban lakó Török és Farkas apó, akiktől ezért két fillért kapott. Később tagja lett a református gyülekezet kórusának is, de most már nem jár, mert nagyothall. 

Olyan rendet, mint nála – kint a kertben, a kamrában és az egész lakásban – talán csak édesanyámnál láttam, aki vele egy évben született, de sajnos már nem él. Személyesen nem ismerték egymást, de Rózsika néni megsiratta őt. 

Nézegetem a régi könyveit – van kalendáriuma a születése évéből, 1934-ből, és receptkönyve 1932-ből –, s már készülődöm, amikor mint egy kincset, egy borítékot vesz elő. Két unokája van, egyikük a családjával Németországban, a másik Madridban él. Azt a levelet, amit mutat, az idősebbik unokája, Nikoletta írta, s mindjárt kedves költőm, József Attila versét olvashatom – csak, mint Niki, előrebocsátja, az édesanyám szót nagymamámra cserélte. A nagymamájának küldött vers így kezdődik: 
„Nem tud úgy szeretni a világon senki, 
mint a nagymamám tud engem szeretni. 
Akármit kívántam megtette egy szóra, 
még a csillagot is reám rakta volna…” 

Niki német földről küldött levele, amelynek a végén a két dédunoka, Dorina és Levi meg a férje neve is ott áll, így folytatódik: „A világ legjobb nagymamája vagy, nagyon sok mindent köszönhetek neked…Mindig, minden percben gondoskodtál rólam, az iskolából, később a munkából mindig meleg étellel vártál, sőt… még a hétvégi ebédről sem feledkeztél meg. És milyen finom süteményeket sütöttél, a legfinomabb lekvárokat, savanyúságokat és paradicsomleveket készítetted és készíted a mai napig…Egyes-egyedül műveled a kertet, és ez a kert százszorta többet ér bármelyik, boltban megvásárolt terméknél… A finom lecsó a saját paprikádból, a zsengeborsó-főzelék, a sóska, a babfőzelék stb., stb. Aranyat érnek!” 

– Nekem pedig ez többet ér akármilyen aranyéremnél – néz rám Rózsika néni, mikor visszaadom a levelet. – Várom őket, nemsokára újra hazajönnek, és hátha egyszer végleg. Addig is művelem a kertem. Ameddig az erőm en­gedi…