Vonatvilág az asztalon

Megmondani szinte lehetetlen, hány mozdonymodellt, váltókart, villanyvezeték-oszlopot és a vonatvilág mennyi részletét készítette már el élete során. Valóságos „vasútgyárat” működtet. Imád az egyszemélyes műhelyében bütykölni, és műszakilag igazgatni, építgetni, javítgatni a csaknem négy méter hosszú, egész helyiséget elfoglaló terepasztalát. Kisfiú korától gyűjt és készít gőzösöket. Szülővárosában, Balassagyarmaton rendszerint a vasúti felüljárón járt-kelt, s tátott szájjal bámulta, ahogyan a füstölve zakatoló gépek élettel töltik meg a pályaudvart. 

A vonatok technológiai megvalósítása ragadta meg a jó műszaki érzékkel megáldott fiatalember figyelmét. A salgótarjáni Stromfeld Aurél Technikumban végzett 1958-ban. Ott tanult meg esztergálni, így tudta elkészíteni első mozdonyát 1966-ban. 

Iránymutatásul szolgált számára az a tömérdek, vasútról szóló irodalom és modellezési szakkönyv, amelyeket gondos igyekezettel összegyűjtött. Akadt azonban néhány füstös gép, amelyekről nem rendelkezett pontos műszaki rajzzal, így a működésben lévő, eredeti változatukat tekintette mintának. Egyszer a 377-es számú „szoborvonatot”, amely máig a salgótarjáni állomáson áll, közelebbről akarta tanulmányozni. Felmászott rá, ám az állomásfőnök hamar letessékelte. A balassagyarmati pályaudvaron dolgozó jó cimborája azonban megengedte neki, hogy felülnézetből megvizsgálja egy hasonló gőzös szerkezetét. 

1966-ban megnősült, és feleségével, Máriával Bátonyterenyén kezdték meg közös életüket. Itt építette fel vasútmodellműhelyét. Vásárolt két rossz állapotú esztergagépet: az egyiket fogaskerékmaróvá alakította át, s a másikat is kizárólag mozdonykészítésre használja a mai napig. A vonatokat fő „jellemvonásaik” mintázásával, illetve saját magának tetsző módon alkotja meg. 

Hűvösebb időben jobban szeret a konyhájában kézi szerszámokkal bütykölni. Az asztalon egy meztelen mozdony hever éppen. A karosszériát sárgaréz lemezből hajlítja vagy (ennek hiányában) hajlakkos­fla­konból, az alapot fotómaratással mintázza – ezt a technikát sok, hasonló hobbit űző tőle tanulta el. A kerekeket szintén maga fröccsönti. A legegyedibb műveletfázis mégis „a mozdony lelkének” megalkotása. Tágra nyílnak szemeim, amikor elárulja, hogy azt hajszárító, walkman vagy CD-lejátszó motorjából készíti, némi technikai átalakítással. Egy magnóban ő azt látja, hogy kitelne az alkatrészeiből egy-két 424-es mozdony, a kedvence. 

Főállása mellett kevesebb ideje jutott a szenvedélyére. A technikum elvégzését követően a Jobbágyiban működő lőszergyárban kezdett, és annak bezárásáig, 1961-ig ott dolgozott. Utána a Nógrád Megyei Moziüzem Vállalatnál vezetőként alkalmazták. A salgótarjáni mozi 1970-ben az ő irányítása alatt készült el. Szerette a munkáját, de az nem volt gondtalan: ha bármilyen műszaki probléma adódott, mennie kellett. A biztonsága, a családja nyugalma érdekében inkább a helyi Fűtőber vállalathoz szegődött el műszaki vezetőnek. 

Pedagógus úgy lett, hogy felesége biztatására elkezdte az akkori Bánki Donát Műszaki Főiskolán a forgácsolószakmát tanulni. Nem sokkal később meghívták a bátonyterenyei Fáy András Középiskola és Kollégiumba műszaki tanárnak. Egyebek mellett anyagismeretet, gépszerelést, elektrotechnikát oktatott diákjainak. A korábbi szakmai gyakorlati tapasztalataira jól tudott támaszkodni, a hivatásra pedig hamar ráérzett. Soha nem emelte fel a hangját tanítványaival, tekintély és tisztelet övezte őt. Vérében van az oktatás: anyai nagyapját neves kántortanítóként ismerték Tolmácson. Fia, Zsolt szintén ezt a szakmát választotta: magyar nyelv és irodalmat oktat a dorogházi általános iskolában. 

József nyugdíjaséveibe lépve még nagyobb figyelemmel fordult a vasútmodellezés felé. Bevezet abba a helyiségbe, ahol a forgalmas terepasztal áll – az alkotó mindannyiszor lenyűgözve szemléli a pályaudvar zsúfoltságát, mozgalmasságát. Fő- és mellékvonalak ágaznak el, az egyik sín a hegybe vájt alagút felé tart, a másik a makett­város felé fut. Látni vasúti fordítót is, amilyen annak idején a szomszédos Kisterenye vasútállomáson működött. Felsővezeték-­rendszert kreált­ a vasútpálya felé, hogy villanymozdonyok is tudjanak közlekedni. S a vezérlőszerkezet egyetlen gombnyomásával felgyullad a gőzös fénye, kigurul a sínen, és egyszeriben életre kel a modellvasút. 

Bár magának készítette a mozdonyvilágot, azzal másoknak is sok örömöt szerez. A szétszedhető terepasztal egy részletét először 1996-ban a helyi Ady Endre Művelődési Központban állították ki. Azóta mozdonyai a díszlettel együtt jártak már Budapesten – kétszer is –, Hatvanban, Szegeden, és még sorolhatnánk. A tulajdonos számára a legnagyobb dicsőség mégis az, hogy szülővárosában is bemutathatta szenvedélyből végzett munkája eredményét.

Felesége nemcsak eltűrte a férje hobbiját, hanem még be is állt mellé szépíteni, építeni a terepasztalt. A precízen megfestett dombok, városrészletek őrzik finom kezei munkáját. Napjainkban már örök gyertyaláng pislákol csendesen a modellvasút fölött az odaadó asszonyért, akit öt éve elszólított József mellől a halál. Nagy űrt hagyott maga után. Az idén nyolcvanötödik életévét betöltő férfi az elmúlt években sokat betegeskedett. A panaszai mögött nem fizikai ok állt, lelki sebek okozták rosszulléteit – ezt jelenti annyi békében, boldogságban együtt töltött év. 

Újra életet öntött belé, amikor hossz abb idő után ismét elkezdte a modellvasutat bütykölni, javítani. Szól a rádió a háttérben, és a foglalatosság kikapcsolja a rossz gondolatait. A terepasztalon tevékenykedve, amelyet még Máriával együtt készítettek, úgy érzi, hogy szeretett felesége lelkének egy darabja itt maradt örökre ővele.