Vallomások a szülőföldről

Számára a Cserhát és a Mátra ölelésében, a Zagyva folyó mentén fekvő falu jelenti az otthont, a tápláló gyökereket. Csupán tizennégy esztendőt töltött ott, az általános iskola elvégzéséig, de azoknak az éveknek a lelki élményeiből me­­rítkezik mindmáig az idén nyolcvanegyedik életévét betöltő asszony. 

A háború pusztítása után a szüleinek a semmiből kellett új életet kezdeni. Édesapja vasutasként dolgozott, édesanyja a boldogulásuk érdekében néha hosszú heteket töltött az Alföldön, kapált, kukoricát tört. Olyankor Piroskát és két testvérét a nagymama gondviselésére bízták. A családi házuk úgy épült fel, hogy a pincepataki kőbányából fejtettek követ, válykot vertek, a vasúttól kaptak vörös salakot. Libát, baromfit, borjúkat tartottak, s megtermelték az élelmet, ami az asztalukra került. A szülei tenni akarása, a család mindennél előbb valósága, az összetartozás fontossága olyan értékek maradtak számára, amik egy életen át elkísérték. 

– A monográfiák megírását is az indította el, hogy ezeket átéltem, részese lehettem a hagyományoknak, a faluközösség életének. Elevenen élnek bennem azok a hátborzongató történetek, amiket „tollyúfosztás”, kukoricamorzsolás közben meséltek. S ma is hallom lelkemben, ahogy édesanyám énekelt. A felnőttek daloltak kapálásból jövet, fáradtságukban, fájdalmukban, s persze jókedvükben. Jó szokásukat mi, gyerekek is átvettük tőlük, amikor libát őriztünk a Zagyva-parton, vagy amikor nyaranta az állami gazdaságban dolgoztunk: kapáltunk, borsót, paradicsomot, paprikát, hagymát szedtünk – idézi fel emlékeit­ Piroska, aki piliscsabai takaros otthonában fogad. De nemrégiben nekilátott a szülői ház felújításának, ahol szeretne még minél több időt eltölteni. 

A szülőföldjét örökké a szívében őrző asszony, aki mindig a közösség sűrűjében volt, fiatalon világot látni vágyott. Jó tanuló volt, ötödik osztályban első díjat nyert a járási szavalóversenyen. Majd a salgótarjáni Madách Imre Gimnáziumba járt. Kollégistaként az otthoni nevelés után még inkább rendre, önállóságra szokott. A Nyíregyházi Tanárképző Főiskolán szerzett magyar–orosz szakos pedagógusdiplomát. Férjhez ment, és a család Dorogra költözött. 

Nehéz évtizedek vártak rá, sok megpróbáltatásban volt része. „Idegenben” érezte, mennyire hiányzik neki a biztonságot jelentő otthon. Testileg és lelkileg is gyakran betegeskedett, sok időt töltött kórházban, szanatóriumban. A rossz állapot végül daganatban csúcsosodott ki. Akkoriban, pár évre hátrahagyva a pedagóguspályát, a dorogi könyvtárban dolgozott, ahol sok ismerethez jutott a természetgyógyászatról. Változtatott életmódján, a táplálkozásán, megismerte a gyógynövények jótékony hatását, jógázni kezdett. Így sikerült megbirkóznia a halálos betegséggel. A küzdelemhez erőt, kitartást, hitet otthonról, Szurdokpüspökiből merített, ahová két gyermekével a nyári szünetben rendszerint hazalátogatott. 

De a baj kiújult, ezért gyökeresen változtatnia kellett az életén. Harminc év házasság után elvált, s lányával Piliscsabára költözött. Minden munkát elvállalt, hogy boldogulni tudjanak. A legnehezebb megpróbáltatás azonban még csak ezután következett: lányának gyerekkori betegsége súlyosbodott. Életének utolsó hónapjaiban édesanyja odaadóan ápolta, miközben szíve majd' megszakadt, látva gyermeke szenvedését… Piroska magára maradt. Ekkor ismét a szülőfaluja mentette meg az életét – vallja. 
A főiskolai szakdolgozata témájául Szurdokpüspöki hiedelemvilágát választotta. A tanulmány kibővített változatával a Néprajzi Múzeum országos gyűjtőpályázatán első díjat nyert. Az édesanya, hogy gondolatait­ elterelje, elkezdte feldolgozni a hosszú évek alatt összegyűlt hangfelvétel- és fényképanyagot. Akkor már nem érezte magát egyedül: képzeletben újra ott ült nagymamája háza előtt a kispadon, s a falubeliek meséltek, énekeltek a magnószalagról. A modern technikai eszközök használatában fia segítette őt. Összeállította szülőfaluja első monográfiáját, ami Mesél a múlt címen 2008-ban, magánkiadásban jelent meg. 

Odahaza, a falujában járva egyre több idős ember kérte: „Piroska, gyere hozzám is, én is tudok sok mindent mesélni!” Így gyűlt mindig tovább az anyag. A Fényképek, vallomások című második kötetet követte a harmadik, a Dalkincsünk, zenei örökségünk. 2017-ben pedig megjelent az utolsó, a negyedik könyv, az Egyházi népénekek, imádságok. A Szurdokpüspöki múltját megörökítő négykötetes monográ­fiáért Nógrádikum-díjat kapott. 

Édesanyját idős korában magához vette Piliscsabára. Ajándékként tekint az együtt töltött néhány évre, tehetséges, csodálatos mesélőként említi őt – aki sajnos már nem él. Faluja múltjának felidézésében tőle kapta a legnagyobb segítséget. Piroska nemrégiben elkezdte papírra vetni saját életének történéseit, a családjának, szeretteinek, mert „a múlt egy része velünk tovatűnik”. 

– Hálát adok mindennap a Jóistennek, a jóért és a rosszért is, amelyhez, hogy túljuthassak rajta, rengeteg erőt, kitartást kaptam. Sokat tanultam a nehézségekből – mondja. – Azért élünk, hogy másoknak adjunk, s úgy érzem, köteteimmel méltón adóztam a szülőfalumnak, elődeimnek, akiknek oly sokat köszönhetek. A tőlük kapott tudást használom a konyhámban, azzal művelem a veteményesem, és gondozom a virágoskertem, ahol nagyanyám tulipánjai, violái nyílnak. Mindenben őrzöm a múltat, így varázsolok „egy kis püspökit” a Pilisben magam köré. S mindannyiszor örömmel látogatok haza a szülőfalumba, ahonnan szinte gyerekként elindultam a nagyvilágba, a szívem mégis örökre ott maradt.