Színes tollak bűvölete

Ha kislány koromban megkérdezték, melyik a kedvenc állatom, mindannyiszor azt feleltem: a papagáj. Az apró termetük tetszett meg, a színes tollazatuk, a légiességük, a szabadságuk. Az, hogy szárnyaikkal az eget szelhetik, s fentről egészen máshogy láthatják a világot. Csak színes madarakat rajzoltam, vagy ha mesékből ismert hercegnőket, akkor az arcukra papagájcsőrt kanyarintottam. Bújtam a tartásukról szóló szakkönyveket és jókat mosolyogtam rajta, ahogy a tükörben nézegetik magukat, játszanak, odabújnak gazdájukhoz. Nagyon boldog voltam, amikor alig tízévesen kaptam két zöld hullámos papagájt. 

Komolyan vettem gazdai kötelességeimet: rendszeresen kipucoltam az otthonukat, a magok mellé adtam csormót (vagyis a gyermekláncfű zöld levelét), répát, almát, fürtös kölest, és hintát vásároltam nekik a zsebpénzemből. De egyszer a takarítás idejére óvatlanul az udvaron, a fűbe tettem a kalitka rácsos tetejét. A kutya, kapva az alkalmon, felborította, és a madarak huss, már sehol sem voltak. 

Évekkel később kaptam egy nimfa papagájt. Pityukának hívtuk, mivel ezt a nevet tisztán, érthetően el tudta fütyülni. Pityuka nagy kedvenc lett: reptethettem a házban, és a szüleim azt is megengedték, hogy a szobában tartsam – nem emlékszem, hogy tudtunk tőle aludni? A hím nimfa végül párt is kapott, és édesapa egy röpdét is készített nekik. De ismét megtörtént a baj, mert nyitva maradt a kalitka ajtaja. Sokáig sirattam Pityukát. Nem reménykedtem, hogy viszontlátom valaha. Egy hét múlva, csodák csodájára megláttuk őt az akácfa egyik ágán. Majd közelebb repült, a meggyfára. Óvatosan kölest nyújtottunk felé, mire a kezünkre szállt. Így tudtuk visszatenni a kalitkába. Pityuka aztán sok boldog évet megélt nálunk, párjával tojást költött, több fiókájukat felneveltük. Amikor egyetemre mentem, a papagájokat elajándékoztuk, és azóta is üresen áll a röpde. Bevallom, kacérkodom a gondolattal, hogy vegyek egy olyat, amiről gyermekként csak álmodtam: egy arapapagájt. Néha fellelkesedem, ám végül mindig lecsillapítom a gondolataimat: talán majd, ha a gyerekek felnőnek, majd ha a férjem rábólint, vagy az is lehet, hogy egyszer csak hazaállítok vele.