Kultúrember nem verekszik!

A kibeszélőshow azért jött létre, hogy mindazok, akik a megbeszélendőiket valamilyen – rajtuk kívül vagy belül álló – okokból egymást közt nem tudják megbeszélni, a kibeszéléshez – nézők jelenlétében – külső segítséget vehessenek igénybe.

Jön hát Ónika és Józsi barát, és segít. Eleinte legalábbis ez ment. Mostanában, amikor már nem annyira a szó, mint inkább s sokkal hatásosabbnak vélt vagy tűnő ütleg vette át a főszerepet, az adott csatornákat figyelve, meglehetős gyakorisággal sötétül el a képernyő. Büntetésből. Mert hogy délutáni főműsoridőben népszerűsödik az erőszak: a füles, a pofon, a frász, no meg a hajtépés. Amin néhány széplelkű néző felháborodik, az ORTT pedig hivatalból megharagszik.

Elnézem Ónikát: aranyos, kedves, barátságos, jó szándékú asszonykát látok, aki minden igyekezetével azon van, hogy legalább egy-két hasznos szóval engedje haza a szereplőket. A minapi útravaló valahogy így szólt: – Te pedig jegyezd meg, hogy kultúrember nem verekszik!

Elnézem Józsi barátot: okos, higgadt, született közvetítőt látok, aki képes hatni a szereplőkre – mígnem beszólíttatik valaki, aki máris pofonnal indítaná az érvelését. Aztán pedig lesz, ami lesz.

Vajon az illetékes tévés szerkesztő, adásfőnök még a műsor sugárzása előtt nem akadályozhatná meg, hogy a kibeszélőshow-k a nézők és az ORTT tűrőképességét próbálgassák? Valamiért – előttem ismeretlen okból – erre mindig képtelennek bizonyulnak. Inkább megreszkírozzák a büntetetést. Netán még így is megéri?

Szegény Ónika és Józsi barát kibeszélőkéje pedig egyre inkább a háttérbe szorul. Mivel a szereplők beszédét – főként, mikor már az érzelmek teljes vihara dúl – többnyire sípolással kell kipontozni, szól hát a szüntelen füttyhang. A placcon akadt szó pedig leginkább a szétválasztó embereké. Akik viszont szótlanul cselekszenek. Marad a fütty meg az elrángatás.

Én meg bebeszélem magamnak, hogy van valami értelme az egésznek.