Az ember, akit rengetegen szerettek

Puskás Öcsi neve máig megdobogtatja a fociimádók szívét. De azoknak is izgalmas volt a film, akiket nem érdekel a foci, de annál inkább a a magyar történelem. Mert Puskás Öcsi élete igazi magyar sors, messze túlmutat egy – bármilyen nagyszerű – sportolói karrieren.

A kiváló dokumentumfilmet nézve számos motívummmal lettünk gazdagabbak a Rákosi-rendszerről, 56-ról, a disszidálásokról, a kemény, majd a puha Kádár-korszakról, a hidegháborúról, az enyhülésről. Például számomra érthetetlen, miért nem látta meg még senki a ragyogó filmtémát az 1954-es, elveszített berni döntő történetében? Nincs valami tragikomikus abban, hogy az ország őrjöngött egy világbajnoki ezüstérem miatt?! Hogy tizenötezer ember ment ki az utcára, villamost borítottak fel, az Aranycsapat képét felgyújtották, a focistákat titokban kellett becsempészni a fővárosba? De persze botorság mai szemmel visszanézni futballőrült apáinkra, nagyapáinkra. Mert nekik aztán tényleg jószerével semmi másuk nem volt akkoriban Puskás Öcsiéken kívül.

Aztán hamar megbocsátottak nekik, mert nagyon szerették őket. Főleg Öcsit, aki még Farkas Mihálynak is be mert szólni, s akinek nemcsak tündökletes tehetsége, hanem némileg cinikus vagánysága is mindenkinek imponált – politikai hovatartozásra való tekintet nélkül.

Aztán a bálvány, negyedmillió magyarral együtt, elment. És új életet, új karriert épített. Már nem Öcsi volt, hanem a Puszkasz, a Pancho, a Real Madrid fényes csillaga. A filmben sikerült sok korabeli tudósítást, interjút, meccset felidézni. És mindenből az derült ki, hogy bárki, aki ismerte, valaha együtt játszott vele, vagy csak futballozni látta – máig érvényes szeretetet érez iránta. Ez pedig csak a legnagyobbaknak jut ki.

A témáról bővebben olvashat a Szabad Föld holnap megjelenő 44. számának 40. oldalán.