A Nemzeti dal nyomában
Sem Petőfi naplója, sem a márciusi ifjak visszaemlékezései, sem a korabeli hírlapi tudósítások nem említik, hogy a költő a Nemzeti Múzeum előtt elszavalta a Nemzeti dalt. A köztudatban mégis él a kép a múzeum lépcsőjén verselő Petőfiről – egy korabeli illusztráció és egy későbbi emléktábla hatására. És miért van két kézirata a Talpra magyarnak?!
Kép: A forradalmi tömeg ellepte az utcákat, többször elhangzott a Nemzeti dal
Nemzeti költeményeink „triumvirátusába” Kölcsey Ferenc Himnusza és Vörösmarty Mihály Szózata mellett Petőfi Sándor Nemzeti dala tartozik még. A verset Petőfi eredetileg március 19-re, a fiatal radikálisok által francia mintára tervezett „reformlakomára” szánta, tüntetést szerveztek március 19-re, a József-napi országos vásár idejére. A bécsi forradalom híre azonban felgyorsította az eseményeket. „A Nemzeti dalt két nappal előbb, március 13-kán írtam… míg én az egyik asztalnál a Nemzeti dalt írtam, feleségem a másik asztalnál nemzeti fejkötőt varrt magának.”
A máig erősen élő legenda szerint a szerző a Nemzeti Múzeum lépcsőjén szavalta el a verset 1848. március 15-én. Debreczeni-Droppán Béla, a Magyar Nemzeti Múzeum főmuzeológusa több tanulmányában is foglalkozott a kérdéssel, és a fennmaradt források alapján megállapítható: sem Petőfi naplója, sem a márciusi ifjak visszaemlékezései, sem a korabeli újságok tudósításai nem említik, hogy a költő a Múzeumkertben elszavalta a verset.
A beszámolók viszont pontosan felsorolják azokat a helyszíneket, ahol a költemény biztosan elhangzott: a Pilvax kávéházban, az orvostanhallgatók körében, majd a joghallgatók gyűlésén, később pedig a Landerer–Heckenast nyomda előtt. Este a Nemzeti Színházban Egressy Gábor adta elő.
„Elszavaltam először az ifjak kávéházában, azután az orvosi egyetemben, azután a szeminárium terén… végre a nyomda előtt… A szabaddá lett sajtó alól ez a költemény került ki először” – Petőfi is ezt írta később a Nemzeti dal egyik kézzel írt példányára.
Mert, bizony, a híres versnek két eredeti Petőfi-változata is van! A verset a Landerer–Heckenast nyomdában a Tizenkét ponttal együtt kinyomtatták, de mivel Petőfi a költemény kéziratát otthon felejtette, ezért emlékezetből írta le a versszakokat. A refrént nem volt türelme újra és újra leírni, csak jelölte, hogy hol következnek az ismétlődő sorok. A kéziratnak ez a példánya került a Petőfi Társaság tulajdonába, és onnan az 1954-ben megalakuló Petőfi Irodalmi Múzeum gyűjteményébe.
Az otthon felejtett, az említett idézetet is magán viselő változat az Országos Széchényi Könyvtár tulajdona. Bár hozzáférhetők speciális technikák (fényvédő fóliák, alacsony fényerejű, hőfokú lámpák), a 178 éves kézirat védelme miatt csak nagyon ritkán és rövid ideig szokták kiállítani, leginkább a forradalomra emlékezvén március 15-én.
Visszatérve a forradalmi eseményekhez: a kinyomtatott íveket azonnal terjeszteni kezdték a pesti utcákon. A délutáni nagy népgyűlésre a Nemzeti Múzeum elé hívták a tömeget. Petőfi naplójában így írta le a jelenetet: „A szakadó eső dacára mintegy tízezer ember gyűlt a múzeum elé. A szabad téren, szabad ég alatt vész előtt zúgó tengernek látszék felülről a sokaság.”
a „szavaló Petőfi" legendát. Fotó: Digitális Képarchívum
A beszámoló szerint Petőfi a lépcsőről vagy a mellvédről szemlélte a tömeget, és rövid beszédet mondott. A gyűlésnek több szónoka is volt, köztük Vasvári Pál és Irinyi József. A források szerint versszavalás nem történt.
A múzeum előtti gyűlés fontos eseménye volt a frissen kinyomtatott röplapok kiosztása. Petőfi egy példányt személyesen adott át Kubinyi Ágoston múzeumigazgatónak, és ezt írta rá: „Az 1848diki marczius 15kén kivívott sajtószabadság után legeslegelőször nyomtatott példány, s így a magyar szabadság első lélekzete.” Ez a dokumentum az Országos Széchényi Könyvtár gyűjteményében található.
Mégis, akkor hogyan alakult ki a Múzeumkertben szavaló Petőfi hagyománya?! A Vahot Imre szerkesztette Pesti Divatlap 1848. április 22-i számának melléklete a Kálózdi János által megzenésített Nemzeti dal kottáját tartalmazta, a kotta címlapján az oldalpárkányon szavaló (a valóságban: beszédet mondó) Petőfi ábrázolásával. Ez aztán másolatokban és különböző variációkban terjedt el, erősen hozzájárulva a téves hagyomány kialakulásához.
A legenda megszilárdulását aztán egy későbbi emléktábla is erősítette. A tábla felállítását az 1848-as forradalom 50. évfordulóján, 1898-ban kezdeményezték, de a leleplezésre végül 1900. március 15-én került sor. Az ötlet Beöthy Zsolt irodalomtörténész, akadémikustól származott, valószínűleg ő fogalmazta annak szövegét is. A korabeli tudósítások szerint a felavatáskor Ónody Jenő joghallgató szavalta el a Nemzeti dalt a mellvédről, majd ünnepi beszéd hangzott el.
Bár a történészek cáfolják, hogy Petőfi a Múzeumkertben elszavalta a Nemzeti dalt, a múzeum lépcsőjén álló költő képe máig a március 15-i megemlékezések egyik legmaradandóbb jelképe.
Fülembe cseng…
Gróf Zichy Jenő 14 évesen egy, a múzeummal szemközti házból látta Petőfit „szavalni”. 1904-ben – amikor már az utókor emlékezetébe élesen bevésődött a múzeum mellvédjén verset mondó Petőfi alakja – ő is így emlékezett vissza: „Gyermek voltam, de ma is úgy hallom, fülembe cseng, hogy ébredj magyar.”
