Halálra kínzott tanyasiak

A hódmezővásárhelyi tanyavilágban élő Sápi Lajoshoz és feleségéhez minden második nap járt ki a fiúk, Ernő. Az egyik reggel aztán szörnyű látvány fogadta a férfit: az apja és a nevelőanyja vérbe fagyva, a lakás feldúlva. A gyilkosok vélhetően nagy értékekre számítottak, végül azonban alig tízezer forinttal és némi élelemmel távoztak.

BulvárHardi Péter2009. 11. 13. péntek2009. 11. 13.

Kép: H—dmezÎv‡s‡rhely, 2009. november 03. S‡pi ErnÎ a 1992-ben Szik‡ncson meggy’lkolt Ždesapja Žs nevelÎanyja fŽnykŽp‡t mutatja. Dšglštt akt‡k. Fot—: Ujv‡ri S‡ndor

Halálra kínzott tanyasiak
H—dmezÎv‡s‡rhely, 2009. november 03. S‡pi ErnÎ a 1992-ben Szik‡ncson meggy’lkolt Ždesapja Žs nevelÎanyja fŽnykŽp‡t mutatja. Dšglštt akt‡k. Fot—: Ujv‡ri S‡ndor

Elsőként a kuvasz jelzett. A hátsó kert felől mozgolódást hallott, mire felkapta a fejét, amit azonnal észlelt a négy vakarék ebtársa, füleltek ők is, majd, mint akiket puskából lőttek ki, rohantak a kerítés felé.

A Döglött akták sorozat eddig megjelent írásait itt olvashatja

 



Mire a kutyák odaértek, már a kerítésen belül állt két árnyék. Hátuk mögött a drót, hogy az ebek ne tudjanak mögéjük kerülni, kezükben pedig vastag bot. A vakarékok ugyan támadtak vitézül, ám hiába, amelyikük az árnyékok közelébe ért, az kapott a bot boldogabbik végétől. Mögöttük a kuvasz ugatott rettenetesen, támadni azonban nem bírt – futólánca nem engedte a kerítésig. Gazdája úgy gondolta, védje inkább a ház bejáratát.
– Talán vad járhat a környéken, azért csaholnak olyan veszettül – jegyezte meg a tanyasi ház gazdasszonya, a 74 éves Sápi Lajosné.
– Ember lesz az inkább – válaszolta az öt évvel idősebb Sápi Lajos. – Alighanem hívatlan – nyúlt a telefonja után.

Pontosabban nem is telefon volt ez, történetünk idején – 1992 októberében – még ismeretlenek voltak a mostanság használatos mobilok. Inkább olyasféle szerkentyű, amelyen húsz-harminc környékbelivel lehetett csak kapcsolatot teremteni. Általában cégek, hivatalok forgalmazhattak rajta egymás között.
Sápi Lajos tulajdonképpen nem is lett volna jogosult a használatára, ám a közeli gazdaság vezetői megengedték neki, hogy birtokoljon egy távrecsegőt. Tudták, hogy fölösleges hívásokkal úgysem fogja zavarni a munkájukat az idős házaspár. Egyébként is közmegbecsülésnek örvendtek – az egyik nyomozó például, aki már a történetünk előtt is ismerte őket, később kijelentette, hogy Sápi Lajost apjaként tisztelte. Miért is ne engedték volna hát az idős párnak a készülékek üzemben tartói, hogy kapcsolatot tudjon teremteni a külvilággal, ha nagyon szüksége van rá?
Mint például most is.
Az ajtó előtt árnyék jelent meg. Kopogás nélkül nyomta le a kilincset, ami azonban nem engedett, hiszen ilyenkor, késő este már zárva tartották.

Sápi Lajos ekkor már a 9-es számra igazította a készüléket, majd vadul tekerni kezdte a kallantyúját – azonban hiába. A tűzoltóságon, ahol valakinek fel kellett volna vennie a kagylót, nem válaszolt senki.
Nem is válaszolhatott, mert az eresz alatt addigra már elvágták az antennához vezető kábelt.
A kutyák pedig? A vakarékok biztonságos távolságról csaholtak, vezérük, a kuvasz pedig vérében feküdt a bejárat mellett. Az okos állat észrevette, hogy amíg ő hátulról biztatja az ebtársait támadásra, egy harmadik árnyék már a szabadon maradt bejáratnál jár. Rohant, hogy védje az ajtót, ám amikorra a közelébe ért, egyszerre elsötétedett előtte a világ. A spray-t pontosan a szemébe fújták, majd csattant a bot a fején.
Immár semmi sem állhatott az árnyékok útjában. Az ajtót berúgták, s behatoltak a házba.

– Általában minden másnap mentem ki hozzájuk – hallgatom Sápi Ernőt, az áldozatok fiát a hódmezővásárhelyi lakásában.
A 68 éves férfi tüzeléstechnikus, munkája ilyenkor, szezonban késő estébe nyúlik, ám azonnal lemondja őket, amint megtudja, hogy a szülei meggyilkolásáról gyűjtök anyagot.
– Kedden, október 13-án jártam a tanyán utoljára, megnézni, minden rendben van-e. A tata éppen akkor kapott a téesztől 28 ezer forint földjáradékot, mondta, vidd be, fiam, nálad nagyobb biztonságban van.
– Mindenki ekkor kapta meg az esedékes összeget? – kérdezek rá.
– Persze, erről mindenki tudott. Kivételesen másnap is ki akartam menni, hogy beindítsam az aggregátort, mert a tata egyik keze akkorra már lebénult, egyedül nem boldogult vele. De aztán szólt, hogy mégsem kell mennem, anyuci már kimosott kézzel – homályosodik a férfi szeme.

Csütörtökön, délelőtt tíz óra felé érkezett hát csak ki a férfi a tanyára. A látványt még mindig nem tudja megindulás nélkül idézni. A lakás föltúrva, az anyja, pontosabban a nevelőanyja és az apja vérbe fagyva, s mindkettő megfojtva ruhaszárító kötéllel.
– A tata fejét a hegedűjével verték… – hallgatom a férfit. – Arcán meg égő cigaretta nyomai. Így kínozták, hogy adja elő az értékeit. De hát nemigen volt mit.
Meggyilkolásuk napján érkezett meg az öregségi nyugdíjuk, 13 700 forint, ezt vitték magukkal a gyilkosok. Meg a néni arany nyakláncát és fülbevalóját, 20 liter üzemanyagot, a kamrából pedig két sonkát és négy szál nyári szalámit.
Ennyiért kellett meghalnia az idős tanyasi párnak.

Szikáncs, ahol a gyilkosság történt, közigazgatásilag Hódmezővásárhelyhez tartozik, ám a város határától hosszú kilométerekre találom meg. Sápiék egykori háza pedig a tanyaközponttól is kijjebb fekszik, egy vakút mentén. Mire kiérek, már alkonyodik. Közel és távol senki, akitől megkérdezhetném, hogy jó helyen járok-e.
A kerítés hiányos, az udvar elvadult, a melléképületeket kikezdte az idő. A lakóház azonban tartja magát. A bejárati ajtót traktorgumi támasztja, azt kell elhengerítenem, hogy az épületbe jussak.
Az épület teljesen üres. Magam elé idézem a ház alaprajzát, amelyet Szekeres Tibor, a Csongrád Megyei Rendőr-főkapitányság bűn¬¬ügyi osztályvezetője mutatott még délelőtt Szegeden. Igen, most már biztos vagyok benne, hogy a 17 évvel ezelőtti gyilkosság helyszínén járok. Jobbra, az út felé néző szobában feküdt az asszony, két helyiséggel arrébb az ura.
– Három napig tartott a helyszínelés – emlékezem a nyomozó szavaira. – De már az első öt percben lehetett látni az áldozatokon a brutalitás és a kíméletlenség nyomait.

A rendőr alezredes szerint nem kétséges, hogy a gyilkosság az értékekért történt. Lehetséges, hogy a rossz szándékkal érkezők többet vártak, s azért is kínozták az öregeket, mondják meg, hol tartják a pénzüket.
– Az sem biztos, hogy gyilkolási szándékkal érkeztek – találgatja Szekeres Tibor. – Lehet, hogy azt hitték, alszanak már az öregek, s ki tudják fosztani őket.
Akár így, akár úgy, a helyszínelők számos ujjnyomot találtak, az egyik tettes ruhájából leszakadt egy darab, erről szagmintát vettek. A bejárat előtt pedig talpnyomot rögzítettek, olyant, amely olajálló bakancsról származhatott.

Nosza, több száz, a közelben dolgozó olajmunkást hallgattak ki – mindhiába. Elszámoltatták a környék tanyáinak lakóit, téesztagokat, a kijáró postást, mezőőröket, vadőröket. De nem sikerült a nyomok gazdáira bukkanni. Pedig külön nyomozócsoportot hoztak létre az akkoriban még különösen szokatlan, s így a közvéleményt módfelett felkavaró gyilkosság felderítésére.
– Egyvalami bizonyos lehet – tűnődik a nyomozó. – A gyilkosok a környékről érkezhettek. Még az sem száz százalék, hogy kocsival, különben több értéket pakoltak volna össze. De az sem kizárt, hogy a kocsival távolabb álltak meg az elkövetők – éppen azért, hogy ne legyenek feltűnőek.

A gyilkosság egyébként nem évül el, s mivel a bizonyítékokat jelentő nyomok is a rendőrség birtokában vannak, Szekeres Tibor bízik benne, hogy az eltelt idő ellenére sikerül az ügy végére járniuk – amihez hozzájárulhat a felajánlott 500 ezer forint nyomravezetői díj is.

A sorozat legújabb darabját –  Csak a nagymama urnája lett meg címmel – a Szabad Föld ma megjelent 46. számában olvashatják!

Ezek is érdekelhetnek