Pataki Ági: Egyre kiegyensúlyozottabb az életem

Érettségi után tolmácsként dolgozott, s a rábízott külföldi delegáció hölgytagjait elvitte Rothschild Klára divatbemutatójára. Ott kérték fel, hogy ugorjon be egy hiányzó modell helyett. Innentől aztán nem volt megállás.
Pataki Ági filmproducerrel, a hetvenes-nyolcvanas évek sztármanökenjével beszélgettünk.

– Szépnek tartod magad?
– Hú, ez váratlan kérdés! Nem hinném, hogy szép vagyok, talán inkább csak az átlagosnál jobb külsejű. Ezt egyébként fiatalabb koromban is így gondoltam. A szépség relatív fogalom. Megelégszem azzal, ha a párom, a gyerekem, az édesanyám szépnek tart. De nem a szépségünket kell mérlegre tenni, hanem azt, hogy meg tudunk-e felelni bizonyos kritériumoknak, helyzeteknek.

– Gondolom, nem én vagyok az első, aki ezt a témát feszegeti. Mindenki őszinte veled, amikor a szépség kerül szóba?
– Nyilván olyanok is vannak, akik másként vélekednek rólam. Azt azonban még nem mondták a szemembe, hogy csúnya lennék. Egyszer valaki udvariasan kifejtette: annyira nem tetszem neki, mint amilyen nagy karriert befutottam a külsőmmel.

– Sokan még ma is Fabulon Ágiként emlékeznek rád. Kedvesnek vagy bántónak tartod?
– Először nagyon bántónak találtam, amikor elvesztettem a vezetéknevemet. Később elfogadtam a becézést, ma pedig már egyáltalán nem zavar. Évtizedeknek kellett eltelnie, hogy újból Pataki Ági lehessek.

– Volt olyan pillanat, amikor ki akartál szállni?
– Persze, mindjárt az elején. Amikor az első munkákat elvállaltam, azt gondoltam, néhány hét után vége lesz. Jobb pillanataimban pár évre tippeltem, de azt álmomban sem hittem volna, hogy évtizedekig eltarthat. Sokszor elcsodálkoztam azon, meddig lehetek még azon a pályán, melynek egyik kritériuma a fiatalság. Végül két évtizeden át foglalkoztattak, ez pedig Guinness-rekordnak is beillik. És negyvenen túl sem felejtettek el, egy dán kozmetikai cég „arca” lettem.

– Ha nincs ez a szédítő karrier, milyen szakmát választasz?
– Abban az időben egyetlen lány sem akart modell lenni, szinte valamennyien véletlenül sodródtunk a szépségiparba. Én például a bölcsészkarra készültem, tanár szerettem volna lenni. Tizennyolc évesen elmentem idegenvezetőnek, s egyszer csak a kifutón találtam magam. Aztán az események egyre messzebbre sodortak.

– Hihetetlen magaslatokat éltél meg a pályán. Voltak mélypontjaid is?
– Azért nem voltak, mert sosem vettem komolyan a modellkedést. Az ember akkor él meg igazi katarzisokat és kudarcokat, ha hivatásnak tekinti a munkáját. Ennek következtében akkor sem estem kétségbe, amikor fogyatkozni kezdtek a felkérések. Az idő múlását, az öregedést sem éltem meg drámaként. Tudtam, hogy egyszer vége lesz, éppen ezért mindig igyekeztem több lábon állni.

– Könnyen váltasz?
– Sok mindenre nyitott vagyok, így nem okoz gondot, ha új területtel kell megismerkednem. Kezdetben konfekció- és bőrdíszműüzemet működtettem, üzleteket nyitottam a budapesti belvárosban, végül pedig a filmgyártásnál kötöttem ki. Különben nem váltok könnyen, egy ideig még ragaszkodom a megszokásokhoz, aztán amikor úgy érzem, hogy otthonosan mozgok az új tevékenységemben, minden további nélkül eleresztem a régit.

– Nem volt véletlen, hogy filmproducer lettél.
– Gimnazistaként szerepeltem Sándor Pál Szeressétek Odor Emíliát! című filmjében, de az első jelenetnél rájöttem, hogy a színészet nem nekem való. És lám, jó sok idő múltán megint filmek közelében lehetek. Férjemtől, Kovács Gábortól hat éve tanulom a producerséget. Nagyon szeretem ezt az izgalmas, kihívásokkal, meglepetésekkel teli munkát, még ha néha vannak is nehezen megoldható részfeladatok. Minden sikerért alaposan meg kell dolgozni, de hát ezt már manökenként megszoktam.

– Ha tárgyalsz valakivel, beugrik neki, hogy az egykori Fabulon Ági ül vele szemben?
– Aki hosszabb ideje dolgozik a szakmában, annak valószínűleg vannak emlékei velem kapcsolatban. De ez semmit nem befolyásol. A fiatalabb generáció képviselői viszont már „csak” producerként ismernek. És a közönség is inkább az utóbbi években elért sikerfilmjeinkhez, például az Üvegtigrishez vagy a Fekete keféhez köti a nevem.

– Felismernek az utcán?
– Az idősebbek mindenképpen.

– Könnyű a sikert, a népszerűséget elviselni?
– De még mennyire! Nem is értem azokat, akik amiatt panaszkodnak, hogy milyen teher számukra az ismertség.

– Bántottak valaha?
– Nem emlékszem rá. Nem szeretett mindenki, de különösebb támadásoknak sosem voltam kitéve. A médiában is sikerült olyan helyzetet kivívni magamnak, hogy nem másznak bele a magánéletembe, nem közelítenek hozzám rosszindulattal.

– Szerintem ezt annak is köszönheted, hogy te sem bántasz másokat.
– Pályám során mindig sok dolgom volt, nem maradt időm másokkal foglalkozni. Soha nem féltékenykedtem senkire a sikerei miatt. Persze ez nem azt jelenti, hogy nekem ne lennének rossz tulajdonságaim. Megfigyeltem magamon: ahogy haladok a korral, egyre kiegyensúlyozottabb az életem. Elégedett vagyok a helyzetemmel, a lehetőségeimmel, a családommal. Sem egzisztenciális, sem érzelmi értelemben nem kell másoknak megfelelnem. Nem hiszem, hogy ennél többet kívánhatnék magamnak.

– Mi billenti ki a lelki nyugalmadat?
– Elég lobbanékony vagyok. Bizonyos dolgok felbosszantanak. Szerencsére ez egyre ritkábban fordul elő. Gondolataimat, örömeimet és gondjaimat legszívesebben a családommal és barátaimmal osztom meg.

– Milyen ma nőnek lenni Magyarországon?
– Szerintem nehezebb, mint tőlünk nyugatabbra. Csatlakoztam a „női kvóta mozgalomhoz”, melynek célja, hogy több nő kerüljön a közéletbe és a döntéshozók közé. A rendszerváltás óta eltelt húsz év, s még mindig férfiuralom van nálunk. Bár nem vagyok feminista, szívesen látnám, ha több nő lenne vezető pozícióban. Így talán változna a hangnem, ahogyan sok minden más is.

– Foglalkoztat az öregedés?
– Furcsa módon nem azt érzem, hogy én öregszem, hanem a gyerekem. Ez mindennél jobban felbőszít. Tudod, miért? Mert fenyeget az „elvesztés” veszélye. Egyszer csak kirepül a családi fészekből. Egy modelltől, aki a szépségéből élt, sokkal inkább elvárják az emberek, hogy ne úgy öregedjen meg, mint egy földi halandó. Pedig ő sem tehet mást! Legfeljebb kicsit könnyebben oldja meg ezt a problémát, miután hozzászokott ahhoz, hogy mindig jól kell kinéznie. Nekem sem jelent különösebb erőfeszítést magamra figyelni.

– Mennyivel szimpatikusabb, ha valaki vállalja a ráncait!
– Én is vállalom. Ellenemre vannak a szépészeti beavatkozások. De nem kell ahhoz kés alá feküdni, hogy megőrizzük az aktivitásunkat, a lelki békénket, az életmódunkat. Ha sikerül kialakítanunk a normális egyensúlyt, az a külsőnkön is meglátszik. És ha a környezetem ebben visszaigazol, attól erősebb és szebb leszek. Igazat adok neked: egy ráncos nő is lehet szép! Mindig a saját korunkhoz igazítva kell szépnek lenni, annak kell megfelelni.

– Ebben az esetben a lelkünk is rendben lesz?
– Ahhoz nekünk is tenni kell, méghozzá nem keveset. A szerencse nem abban áll, hogy elkerülnek bennünket a bajok, hanem abban, hogy a bajokat meg tudjuk oldani. Nem zárnám ki teljesen a szerencsét, de nem nagyon ismerek olyan embert, aki a szerencsének köszönheti a boldogságát és a sikereit. Ezekért mindenkinek keményen meg kell küzdenie.